With or Without you?

Elég szépen termelek mostanában, bevallom én magam vagyok ezen a legjobban meglepődve. Mielőtt feltenném a következő részt, annyi hozzászólnivalóm lenne, hogy valójában hajnali 2kor végeztem már a résszel, ami konkrétan 13 oldalt ölelt fel, és mivel nem akartalak benneteket leterhelni, kettészedtem. Tudom, az első fele még nem olyan izgis és eseménydús, valójában az az első 5 oldal ami felvezetőleg hat a következő 7 oldalra. :$

ÉS örülnék néhány kommentnek - az unokahugaimon kívül persze, ők bennfentesek :P - nagyon feldobnak a vélemények és még gyorsabban tudok akkor írni. Szóval, plaese please. ^^

Gondolom észrevettétek, hogy a képek nem igen kapcsolódnak a fejezetekhez, csak amolyan díszítésjellegű. De hát most istenem, csak rá kell nézni. *-*

HAT

Ha megölnének sem tudnám megmondani mi történt a műsor alatt. Túlságosan elmélyültem a saját gondolataimban. Ott voltam, felszínesen érzékeltem is a dolgokat, nevettem, amikor kellett, elleneztem, amikor kellett, készségesen válaszoltam, sőt beszélgettem is Wooyounggal. Egyszerűen ezek szinte rögtön lényegüket vesztették és ki is ürítette őket az elmém.

Bár nagyon élveztem a műsort, mégsem emlékszem belőle semmire. Emlékszem, hogy könnyesre nevettem magam a forgatás alatt, mégsem tudok egyetlen poént sem feleleveníteni.

Ami nem Nichkhunnal volt kapcsolatos kiesett az elmémből. Pontosan emlékszem azokra a pillanatokra, amikor Nick rejtett üzeneteket küldött nekem. Édes mosolyokkal bombázott, néha még kacsintott is. A szemeim rajta kívül nem láttak mást, és ezen meg sem lepődtem.

Ezekben a pillanatokban fogtam fel milyen mélyen is érzek iránta.

Amikor először szerelmes voltam az más volt. Kezdjük ott, hogy rég volt. Hét évvel ezelőtt, tehát az akkori, meg a mostani énem, szinte össze sem hasonlítható. Tizenhét éves voltam, koromhoz képest érett – ez a mai napig sem változott – zárkózott természetű, emellett rettentően befolyásolható, kislányos és naiv voltam. Senkiben sem láttam a rosszat, mindent megtudtam magyyarázni úgy, hogy végül megvédjem azt, aki szándékaival nem éppen jóra törekedett. Mindenkit könnyen a szívembe zártam, és nehezen engedtem el őket – ez mondjuk, jellemző rám most is.

Pontosan emiatt a tulajdonságom miatt, nagyon kevés embert engedtem közel magamhoz. Az első szerelmem volt az egyetlen, meg Jessica, de ő más tészta.

Természetesen sírással záródott, de később sikerült túltennem magam rajta, annyira, hogy ez megbélyegezte a további szerelmi életemet, ami egyenlő volt a nullával. Utána Nick volt az első ember, aki kioldozta a szívemre kötött csomót.

Amikor Nickhez került a szó, a szívem hevesebb iramra kapcsolt, és visszafojtott lélegzettel ittam a szavait. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd újra beleesem ebbe a csapdába – ahonnan tudtam, hogy egyhamar nincs menekvés.

Wooyoungnak is feltűnt ez a viselkedés, egyszerűen nyilvánvaló volt, ahogy csak őt bámultam, édes mosolyra húzódó ajkaimat csak neki mutattam, tekintetetem üres volt, és izgő-mozgó egy helybeni mozgásom is igen csak árulkodó volt.

A forgatás vége előtt nem sokkal, egy tenyér simítását éreztem meg a térdemen. Ijedten kaptam a tekintetem a kéz tulajdonosára. Wooyoung lemondó fejcsóválásával kellett szembe néznem. Enyhe mosollyal vállat vontam és megkérdeztem:

-          Mi az? Miért csóválod a fejed?

-          Tudod… eleinte még nem tűnt fel, de ha jól saccolom, harminc perce faljátok egymást a tekintetetekkel.

-          Micsoda? – azon nyomban elpirultam és kezem arcomra téve elfordítottam a fejem, hogy ne lásson engem.

-          Csak kicsit feltűnően csináljátok. Szerencse, hogy nem vették észre a műsorvezetők, mert akkor tuti kinyírták volna a szavaikkal. Na, meg akkor rád is terelődött volna a szó, amit, gondolom nem szeretnél…

-          Hát az biztos, hogy nem így akarok a nyilvánosság elé lépni – sóhajtottam, levettem kezeimet az arcomról és visszafordultam hozzá.

-          Nyilvánosság elé akarsz lépni? – döbbent meg.

-          Áh, még semmi sem biztos, elég bizonytalan vagyok, csak Taemin… - itt elhallgattam, mert rájöttem fogalma sincs arról, hogy miket hadoválok itt össze. Elmosolyodtam. – Bocsáss meg, elfeledkeztem arról, hogy mi nem beszélünk napi szinten.

-          Most már eléggé kíváncsivá tettél. Taemin? Szóval, hogy Lee Taemin? Shinee Taemin? – kérdezősködött. Amíg ezt kezdtük el megbeszélni a forgatásnak végeszakadt, épp szedelőzködni kezdett mindenki. Aprót bólintottam felé, majd magyarázatot adtam.

-          Gyerekkorom egy részét itt töltöttem a családommal, egész pontosan három évet, anyu anyja akkor nagyon beteg volt és miatta jöttünk ide, de közben apu munkája is ide szólított volna bennünket, így maradtunk egy pár évre. Akkor napiszinten kapcsolatban voltam a rokonaimmal, én kilenc éves voltam Taemin pedig hat, ő az unokaöcsém. Így, most, hogy visszajöttem természetesen felkerestem őket és nem mondom eléggé meglepődtem. Tizenegy éve nem tartjuk a kapcsolatot, és tizenkét éve nem láttuk egymást.

-          Wooaah. Elég izgalmas életed volt.

-          Inkább eseménydús, de sosem örültem ezeknek. Nagyon fájt, hogy elszakítottak a szeretett kisöcsémtől. Ő egy idol lett, követte az álmait, én meg unalmas joghallgatóvá avanzsáltam és abból diplomáztam.

-          Szóval ügyvéd vagy? – döbbenete egyre növekedett. Lassan elszállingóztak mellőlünk az emberek és csak mi maradtunk az ülőhelyünkön.

-          Sosem bojtárkodtam és nem is kezdtem el dolgozni a szakmámban, mert nem érdekelt, meg az anyagi helyzetünk miatt nem kellett emiatt aggódnom. De igen, lényegében az vagyok… vagyis lehetnék. Szóval semmi beképzeltség, meg ilyesmi, ne érts félre annyira jó nem vagyok, de van tehetségem a zenéléshez. Gyerekkoromban megtanultam zongorázni és hegedülni, és mindig is énekeltem. Apának van egy zenei cége, és sokszor vetettük fel, hogy mi lenne ha… csak sosem akartam, hogy később azzal dobálózzanak, csak azért lettem valaki, mert a hátamat biztonságosan apunak támasztottam.

-          Wooaaah daebak! – csodálkozott nagyra nyílt szemekkel. – Elképesztő vagy!

-          Ugyan – vontam vállat. – Szóval Taemin nyaggat egy ideje, hogy csatlakozzak az SM-hez és éljem végre azt az életet, amiről álmodtam.

-          És mi tart vissza?

-          Korea – újra vállat rántottam. – Bár már abszolút otthonnak érzem, nem tudom mennyire tudnám elviselni hmm… az idollá válást, és az idol életet.

-          Nehéz, igen. Tényleg az, de ha nincs más, amit ennél jobban szeretnél csinálni, de úgy isten igazából, akkor megéri. Megéri a kemény munka, mert a rajongók szeretete kamatoztatja ezt. Nincs jobb érzés, mint állni a színpadon több tízezer ember előtt, akik skandálják neved, fújják a dalszöveged és kiállnak melletted. Akárhányszor fellépek a színpadra és előre nézek meglepődöm és dobogó szívvel köszönök meg mindent, amit kaptam. Persze, van hátránya, meg mindig lesznek áskálódó emberek, de Jasmine… ez maga a boldogság. Úgyhogy, csak bátorítani tudlak, ha tényleg ez az, amit szeretnél – bíztató mosolya és szavai gyengéd simogatásként hatottak a lelkemre, egészen meghatódtam.

-          De azért ne zárkózz el más kiadóktól sem. Nem önfényezés, de a JYP is elég neves és nagyon baráti. Nagy a hajtás, hajtásidőszakban, de a kiadók közül szerintem ez a legemberbarátibb.

-          Köszönöm. Tényleg. Nagyon jól estek a szavaid – mosolyogtam rá és felálltam, amikor megpillantottam a közeledő Nichkhunt.

Szó nélkül jött felénk, Wooyoung megveregette a vállát engem bátortalanul félig-meddig megölelt és elment. Valahogy természetes volt, ahogy magunkra hagyott bennünket. Pár percig álltunk egymással szemben és csak mosolyogtunk. Aztán meguntam a kínos csendet, hátat fordítottam neki és leültem az előző helyemre. Követte példámat és mellém telepedett.

-          Na, mi a véleményed?

-          Miről?

-          Erről az egészről – vont vállat és tekintetét körbejáratta.

-          Tetszett. Igazán tetszett – bólintottam és újra csend borult ránk. – Nagyon jólesett, hogy elhívtál – mondtam halkan és rápillantottam.

-          Hamarabb is alkalmat keríthettem volna egy találkára. Csak, nyilvános helyen… szóval nehéz – mondta végül, én pedig beleegyezően hümmögtem.

-          Megértelek. Ezért nehéz Taeminnel is – sóhajtottam. – Vele azért mégis csak más, hiszen az unokaöcsém, és azt könnyebben eltudnánk magyarázni, ha arra kerülne sor. De… Te… szóval a mi kapcsolatunk – félbehagytam a mondatot, mert nem tudtam hogyan folytthatnám. Elpirultam, éreztem, hogy tűzforró az arcom. Nickre néztem, eddig kerültem a tekintetét és vártam, hátha befejezi a mondatomat. Elég egyértelművé tettem, hogy nem csak barátként gondolok rá.

-          Bonyolultabb. Más. Igen, én is erre gondoltam – hát nem erre számítottam, de jobb, mint a semmi.

Nehéz volt vele úgy beszélgetnem, hogy láttam őt. Nem csak a hangját hallottam, hanem itt ült mellettem teljes valójában. Éreztem testének melegét, mozdulatai, nevetése, mimikája beleivódott az emlékezetembe. Bár nem beszélgettünk olyan gördülékenyen, mint telefonon, mégis sokkal jobb volt. Úgy éreztem, tényleg elindult valami kettőnk között.

Néha bátortalanul megérintettem a haját, vagy nevetés közben a vállát, mindig találtam valami ürügyet, amivel fizikailag is közelebb kerülhettem hozzá. De, ahogy észrevettem nem bánta, sőt ő is kereste ezeket az alkalmakat.

Igazából semmi lényegesről nem beszélgettünk, csak ilyen alapvető dolgokról. Próbáltuk jobban megismerni a másikat.

-          Ne menjünk valahova? – vetette fel hirtelen. Meglepődtem.

-          De, hisz az előbb… - mosolyogva vállat vont.

-          Csak nem szabhatják meg nekem, hova menjek, mikor és legfőképpen kivel. Szeretnék veled elmenni valahova. Akárhova – újra vállat vont és ezzel párhuzamosan fel is állt. Elvigyorodtam felkaptam a telefonom és kinyújtott kezébe helyeztem sajátomat, engedtem, hogy felsegítsen.

-          Igazából titkon reméltem, hogy felteszed ezt a kérdést – vigyorogva követtem őt. Vigyorom nem csak a kijelentésemmel volt magyarázható, hanem azzal is, hogy újra kéz a kézben sétáltunk. Azt hittem csak udvarias és felsegít, de miután felálltam, sem engedett el, hanem összekulcsolta ujjainkat és úgy sétáltunk tovább.

Annyira elégedett voltam, hogy az szavakkal le sem írható. Imádtam az érzést, és imádtam, hogy ő kezdeményezett.

-          Hová menjünk? – fordult felém.

-          Hmm… jól esne egy fagyi – vontam vállat ő pedig mosolyogva bólintott.

Addig, amíg ki nem értünk az épületből, szorosan tartotta a kezemet, a napra kiérve elmotyogott egy “ne haragudj”-ot és elengedte a kezemet. Nem haragudtam, bólintottam, hogy tudomására hozzam, megértem. Megértettem, de rögtön kedvemet is szegte az, hogy elengedett. Jól esett, hogy törődően simogatta a kézfejemet a hüvelykujjával, és rosszul esett, amikor elengedett. Ekkot kezdtem el fújni arra, hogy sztár.

Nem sokat beszéltünk, amíg egy cukrászdához nem értünk. Semleges dolgokról, leginkább azért, hogy néha megtörjük a kínos csendet. Miután elengedte a kezem, érezhető feszültség vibrált köztünk, amit nehéz volt leküzdeni. Megvette a fagyikat, egyet átnyújtott nekem és tovább folytattuk zavaróan kínos sétánkat.

-          Istenem, komolyan, azt hittem rég kinőttem ezt – motyogtam az orrom alatt kissé indulatosan, és haraptam a tölcsérből. Nichkhun mégis meghallotta és érdeklődve nézett felém.

-          Micsodát? – kérdésére felkaptam a fejem és felsóhajtottam egyet. Reméltem, hogy nem hallotta, de tévednem kellett.

-          Ezt az egészet… mármint, hogy ennyire kínosan érezzem magam egy férfi társaságában – vettem egy mély lélegzetet, mert kimondani még zavarbaejtőbb volt. Ahogy sejtettem Nick megrökönyödött tekintetével válaszolt ezen kijelentésemre. Majd elmosolyodott.

-          Valóban régen éreztem így én is. De szerintem ez pozitív.

-          Persze, valamilyen szinten. Ez bizonyítja, hogy… szóval elég egyértelmű, hogy férfiként nézek rád – kész, tudtam, hogy paradicsom vörös a fejem. – És remélhetőleg te is a nőt látod bennem, nem csak… húú ez még zavarbaejtőbb – nevettem fel és a fagyimba temetkeztem. – Inkább abbahagyom a beszédet – motyogtam, amin nevetni kezdett.

-          Nyugodj meg, Jasmine – válaszolta. – Nincs okod aggodalomra, ezen a téren – megnyugtató hangja és kézfejének simogatása a karomon bztosított szavai felől. Végre, nyugodtan mosolyodtam el és folytattuk sétánkat.

Valahogy megváltozott kettőnk között a hangulat. Én megkönnyebbültem, hogy a tudtára adtam érzéseimet, és fesztelenebbek lettünk. Gördülékenyebben tudtunk beszélgetni. Szerencsére nem ismerték őt fel, vagy legalábbis nem mutatták ki, pedig csak egy napszemüveget viselt, semmi más álcába nem burkolózott.

Egy vagy két óra múlva idejét láttuk a búcsúszkodásnak, mondván, hogy ma ő a kaja felelős és össze kell ütnie valamit a csapatnak. Nem fáradt azzal, hogy hazakisérjen, világos volt még, és egyébként sem hagytam. A városban voltunk, közel a helyhez, ahol éltek, így nem akartam, hogy feleslegesen tegyen egy kerülőt miattam. Megígérte, hogy felhív és elköszöntünk egymástól.

Mivel én messze voltam a házamtól, a lábam pedig sajgott attól a pár kilométertől, amit sétáltunk, leültem egy padra és felhívtam a sofőröm, hogy jöjjön ki elém.

Amikor hazaértem, a gyomrom fájdalmasan kordult egyet, így először a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt és tömérdek mennyiségű ételt találtam benne. Megvakartam a tarkóm és sóhajtva vettem ki egy tálat a hűtőből. Fogalmam sincs mi lehetett az, látszólag volt benne hús, így bedobtam a mikróba és míg vártam felültem a konyhapultra.

Nyugodt voltam. Nyugodt és nagyon boldog. Elégedett. Tudtam, hogy innentől minden egyszerűbb lesz.