With or Without you?

Borzasztóan örülök annak, hogy látogaóim száma egyre csak növekszik, ezért is bátorkodtam megosztani ezt veletek, hogy lássátok, mennyire növelitek az önbizalmam ezzel. :) Hát ha még néhány kósza véleményt is kapnék kitérnék a hitemből, de igen, ez is nagy haladás és imádom is. :) Ennek eredménye a magamhoz képest hamar hozott friss rész.

Mindenkit kérek arra, hogy legyen türelmes! Tudom, hogy iszonyú lassan történnek a dolgok a blogban, de ez már csak ilyen lassú lefolyású dolog, igyekszem felpörgetni az eseményeket, talán egy pár részen belül már meg is fog törtéenni, csak mivel hosszú távlatokban gondolkodom - a blogban eltelt időre gondolok - nem akarom azt, hogy elhamarkodottnak vagy elkapkodottnak tűnjön. Köszönöm azoknak, akik megértik ezt! :)
Eleget rizsáztam (pedig megfogadtam, hogy nem fogok a részek elé ilyeneket írni, de hát ez is én vagyok - sóhaj - )

Ui.: A wordom valamiért Angol nyelvtan szeretne javítani, így nem biztos, hogy minden elütést vagy helyesírási szabályt észrevettem.:$

Túl édes. ˇˇ

ÖT

Teljesen lenyűgözött az unokaöcsém tehetsége, még egy kicsit meg is hatott a dolog. El sem kell mondanom, mennyire örültem a sikerének.
A meglepetés elég jól sikerült, egyszerre ismertem meg a bandatagokat és a saját rokonomat… újra. Mindegyik srác nagyon elütő személyiséggel rendelkezett, de mind szimpatikusak voltak, örültem, hogy ők viselik gondját Taeminnek, kicsit meg is nyugtatott a dolog. Key olyan volt, mintha a többiek anyja lett volna, ha valami hülyeséget mondtak, egyből kijavította őket és meg is szidta a fiúkat, Jonghyun született férfi volt, annyira uralta a teret, időt, a srácokat, mindent, hogy első ránézésre azt hittem ő a leader. De aztán azt mondták Onew tölti be ezt a szerepet, és visszagondolva, logikusnak tűnik, tényleg vezéregyéniség, na meg az a hűvös nyugalom, ami sütött róla totál éretté varázsolta. Minho édes srácnak tűnt, de amikor beszélgetni kezdtem vele egyre férfiasodott a szememben, a kisfiús bája keveredett a mély hangjával és flörtölő megjegyzéseivel, ha nem lett volna Nick, tuti, hogy ellopja a szívem.

Miután kibeszélték magukat a srácok, Taemin felállt, hogy körbevezethessen, és, hogy kicsit kettesben lehessünk. Olyan angyalian figyelmes és gondoskodó volt, úgy éreztem idősebb nálam. Nosztalgiáztunk, elmesélte, hogy teltek gyakornoki évei, milyen keményen kellett megdolgoznia a sikerért, és mennyire megérte. Én is meséltem neki a saját életemről, majd apuról, egyedül neki mondtam el őszintén miért is vagyok most itt. Ledöbbent, de nem fűzött a témához semmit, elterelte a figyelmem azzal, hogy milyen gyönyörű vagyok, hogy az első gondolata, amikor meglátott, mennyire szép nő vagyok, eszébe sem jutott, hogy az unokanővére vagyok, akit mustráló szemekkel mért végig. Zavarba hozott, és végül addig érzelgősködtünk, míg el nem sírtam magam az elvesztegetett 12 évért.

A napjaim egyre gyorsabban teltek, és egyre jobban szoktam hozzá, hogy rokonok és barátok vesznek körbe. Végül kezdtem otthonosan mozogni Szöulban, valahogy természetesebb volt minden, mióta Taemint újra magam mellett tudhattam. A lelkem sokkal nyugodtabb volt, ezt apuék felé is közvetítettem, akik álltásuk szerint ezt előre tudták.

Az SM Entertainment elég szigorú kiadónak bizonyult Koreában, és úgy gondoltam, hogy nehéz lesz tartanom a kapcsolatot Minnievel, ennek ellenére majdnem minden nap találkoztunk, ha csak egy kávéra, akkor is. A menedzserük elég rugalmasnak bizonyult, bárhová elengedte a srácokat, hiszen az SM belőlük is jócskán megélt. Így, örömömre, szabadon találkozhattunk, akkor, amikor csak óhajtottam.

Mivel már minden rendeződött körülöttem, úgy döntöttem, hogy ideje egy kicsit a barátnőimmel is foglalkozni. Mivel itt csak Nana töltötte be ezt a szerepet az életemben, először őt hívtam fel és beszéltem meg vele egy találkozót. Valakinek el kellett mondanom mi minden történt velem, mióta utoljára találkoztunk. És arra is eleget vártam, hogy újra felkeressem otthoni barátnőmet, Jessicát. Kicsit sértette az önbecsülésemet, hogy ő nem keres, de mivel én sem őt, próbáltam nem sérelmezni ezt annyira. Izgatottan nyúltam a telefonért, de először ránéztem az órára, hogy nehogy úgy járjak, mint a múltkor. Megnyugodtam, hogy ott még csak kora délután van, itt pedig már este hat, nyugodtan csörgettem meg legjobb barátnőmet.

-          El sem hiszem! Csípjen meg valaki! – üvöltött a telefonba, én pedig felnevettem.

-          Na ne csináld, te sem erőlködtél, hogy felkeress…

-          Sajnálom! Mindennapom anyu meg a hugaim körül forgott.

-          Hogy van anyukád?

-          Jobban. A jövőhéten jöhet haza a kórházból – mondta csendesen, bizakodó hangon. Az anyukája régóta viaskodik már egy bizonyos betegséggel, sajnos nem ismerem annyira a részleteket, Jess sosem szeretett erről beszélni, amit meg is értettem.

-          Mikor leszel hajlandó meglátogatni engem? Tudod mennyi minden történt velem? – a hangom megrovó volt, ami nevetésre késztette.

-          Na, hát szerintem a jövő hónap elején már szabad leszek. Úgy néz ki, addigra anyu már makk egészséges lesz.

-          Reméljük! Majd foglalok neked jegyet.

-          Megveszem én!

-          Ne hülyéskedj már. Ne haragudj, de muszáj kiadnom magamból, mi történik itt velem – hadartam vigyorogva. Természetesen már várta az élménybeszámolóm, mondhatom, még innen is tudtam, hogy az álla a padlót súrolta. Elmeséltem neki Nicket – és a hozzá fűződő érzelmeimet – Taemint, a barátaimat, hogy angolt tanítok, egy szóval mindent.
Viszonylag tömören fogalmaztam, hiszen telefonon nem olyan, és tudtam, hogy ezeken mégegyszer át kellesz esnem Nana miatt.

Amikor eljött a fél nyolc már egy kényelmes kávéházban ücsörögtem Nanára várva, aki úgy néz ki, nem a pontosságáról hires. Elég meleg nyárnak néztünk elébe, még így este felé is elég volt egy rövidnadrág és egy lenge felső. Imádtam az ilyen estéket, annyira megnyugtatták a lelkem, és valamilyen szinten boldogsággal töltött el. Amikor Nana megérkezett, lihegett, és úgy nézett ki, mint aki rohant.

-          Ki elől menekülsz, kedvesem? – vigyorogtam a képébe.

-          Jó, gúnyolódj, nekem nincs sofőröm, aki furikázza a seggem… - grimaszolt, majd kifújta magát.

-          Kivételesen gyalog jöttem – öltöttem rá nyelvet. – Rendeltem neked egy vanília turmixot – mutattam az előtte lévő kehelyre.

-          Áh, köszönöm! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? – kérdezte csillogó szemekkel, és már meg is ízlelte. Én csak vállat rántottam és csendben szürcsölgetni kezdtem az epres shakemet.

-          Szóval, hogy - hogy felkerestél? – kérdezte döbbenetet varázsolva az arcára. Kicsit rosszul esett, így fintorogtam egyet, de megpróbáltam laza maradni.

-          Ha már a diák nem keresi a tanárt, a tanár fogja keresni a diákot. Mert szinte már csak ilyen kapcsolat van köztünk – felvontam a szemöldököm és kinézve az ablakon kizártam őt.

-          Mianhae – hajtotta le a fejét. – Igazából elkezdtem randizgatni egy sráccal, így ő köti le minden szabadidőmet – megpiszkálta a szívószálat a pohárban és megpróbálta elkerülni a tekintetem.

-          Megértem, és örülök is, de néha egy telefon nem olyan nagy fáradtság. Rosszul esik, hogy az egyetlen koreai barátnőm le se szarja a fejemet – sóhajtottam, majd egy újabb szürcsölés után elmosolyodtam. – De, fene a jó szívem, sosem voltam haragtartó típus. Valójában túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy merges próbáljak rád lenni. Tudom, hogy a szerelem elveszi az ember eszét – zavarba jöttem, meghúztam a vállam és elkerültem egyre szélesedő mosolyának látványát.

-          Ez azt jelenti, hogy Nichkhun és te… - nyitva hagyta a mondatot, én pedig rögtön rázni kezdtem a fejem.

-          Sajnos a koncert óta nem találkoztunk, de mindig hív. És… eszméletlenül aranyos, ahogy próbálja elcsavarni a fejem. Szerintem ezeket mind öntudatlanul műveli velem és nem is érzi, hogy már régen megrészegültem a szavaitól. Erre a srácra csak egyszerűen rá kell nézni – ismét vállat rántottam és elrévedve sóhajtottam egyet. Nana nevetésére tértem vissza, majd mosolyogva ittam ki poharam maradék tartalmát.

-          Olyan édes vagy, istenem. A vak is láthatja, mennyire naiv és tapasztalatlan vagy!

-          Oh god, please! – néztem rá könyörögve. – Hagyjuk ezt a témát. Csoda, hogy eddig is volt egy barátom. Bár őt sem tudtam túl sokáig megtartani magam mellett.

-          Miért?

-          Hm. Szokásos dolgok. Ő kész volt mindenre, én pedig nem. Plusz ő is idejött – mondtam, majd leesett állal konstatáltam, mit mondtam. – Tényleg! Ő itt van.

-          Itt van az első szerelmed? – döbbent meg ő is.

-          Nem tudom itt él-e még, de pár éve azért szakítottunk, mert ide készült.

-          Érdekes… - bólogatott, majd újra témát váltottam.

-          Apropó meglátogattam a rokonaimat.

-          Végre! Ideje volt már. És milyenek? Megettek reggelire?

-          Inkább kenyérre kentek – mosolyogtam. – Hogy újra láttam őket, rájöttem, mennyire hiányoztak az elmúlt években. Főleg Jiyong néni, mindig is imádtam. Az unokaöcsém pedig… amikor gyerek voltam és elváltunk egymástól rengeteget sírtam érte, csak ahogy nőttem kezdtem megfeledkezni róla. Lassan úgy voltam, ha jönne velem szemben az utcán nem ismerném fel. Most meg… mondd neked valamit a SHINee együttes említése? – kérdeztem hirtelen, mire kiesett a kezéből a telefonja. Gyorsan felvette és kidülledt szemekkel meredt rám.

-          Daebak! Ki, ki, ki, ki??

-          Taemin – sóhajtva ejtettem ki a nevét, ő pedig egy aprót sikkantott. Elnevettem magam, ő pedig szája előtt kezeivel, ülő helyzetben ugrálni kezdett.

-          Ő a kedvencem a SHINeeból – motyogta és pilláit rebegtette.

-          Értem, értem, használjuk ki Jas ismerettségét és rokonait, oké, legközelebb velem jössz, ha megyek – egyeztem bele, mire felpattant és megölelt.

Hulla fáradt voltam mire hazaértem, de nem bántam. Kellett már ez a csajos este. Kim Bum ígyis szívinfraktust kapott, amiért este tizenegy után értem haza. Ferde szemekkel néztem rá, hogy huszonnégy eves vagyok, de vállrángatva mondta, hogy ő felel értem. Természetesen a képébe nevettem, megveregettem a vállát és elvonultam a szobámból nyíló fürdőszobába.

Már pizsiben feküdtem az ágyamban és a TV csatornákat váltogattam unottan, amikor telefonom hangos pittyegésére figyeltem fel. SMS-t kaptam. Mosolyogva emeltem fel a készüléket az éjjeli szekrényemről és megnyitottam az üzenetet. Nem lepődtem meg, amikor láttam, hogy a feladó Nick.

“Három nap múlva lesz egy TV-s szereplésem, eljössz? :)” – vigyorogva bólogattam és pötyögtem a választ.

“Csak írd meg a címet és beverekszem magma hátra” – egy pillanat múlva, már olvashattam is a választ, melynek első felében a címet adta meg.

“Szólok, hogy számítsanak rád. Nem kellesz verekedned. Nem hagynám, hogy bántsanak… Most aludj! Szép álmokat Jasmine :)”

Természetesen szétolvadtam, és már nem írtam vissza. Hatalmas vigyorral az arcomon készülődtem az alváshoz.

Alig bírtam kivárni azt a bizonyos napot. Nagyon izgatott voltam, ha csak Nickre gondoltam heves szívverésem lett és vigyor kúszott az arcomra. Kim Bum – aki a nap 24 órájában legyeskedett körülöttem – sokszor meg is jegyezte, hogy megint olyan bamba a tekintetem, amiért persze kapott egy-két ütést, de igaza volt. Ez a fiú teljesen elvette az eszem, pedig csak telefonon tartottuk a kapcsolatot.

Az esedékes napon a gardróbom előtt álltam tanácstalanul. A tipikus gyötrelem elé néztem, ami elé, egy nő szokott “randi” előtt. Természetesen, mi nem randira készültünk… hiszen csak egy TV műsor nézőközönségének egyik tagja leszek… de mégis csak elhívott, szóval… ez egy randi? Amolyan távolról figyellek, randi? Áh, mindegy, a lényeg, hogy csinos akartam lenni.

Alapvetően nőiesen öltözködtem, így nem esett nehezemre szoknyát és kivágott felsőket hordani, de mivel Nichkhunról volt szó, úgy éreztem, zavarban lennék ilyen ruhákban előtte. Szóval, úgy döntöttem az egyszerűség jobb, egy fehér elől gombos, testhez simulós pólót vettem fel – azért a felső két gombot kigomboltam, nem tehetek róla, ilyen vagyok – meg egy farmer rövidnadrágot, ami kiemelte anyukámtól örökölt hosszú combjaimat, az egybetalpú magas szanda pedig ezt még jobban fokozta. Lényegében elégedett voltam a látvánnyal, ami a tükrömből köszönt vissza rám. A meleg időjárás hatására, tudtam, hogy nem bírnám ki dús hajzuhatagomat kiengedve, így magasan lófarokba fogtam.

-          Kész – bólintottam és telefonomat kézbe véve elindultam megkeresni a sofórömet. A forgatás elvileg délután háromkor kezdődött és másnap már adásba is került, így elég feszített tempóben kellett haladnia a vágásnak és szerkesztésnek, de hát… ez van, így találták ki.

Dübörgő szívvel és izzadó tenyérrel ültem a kocsi hátsó ülésén, próbáltam megfékezni a szívemet és nyugodtságot erőltetni magamra. El akartam hitetni magammal, hogy Nick csak egy barát, és nincs okom az idegességre. Hűvösséget és nyugalmat kéne sugároznom, nem ártatlanságot, félelmet és izgatottságot. Nem vagyok már tinédzser…

Kim Bum jól elszórakozott rajtam, próbáltam védeni magma, hogy régóta nem csináltam ilyeneket, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre, végül durcásan megjegyeztem, hogy inkább az útra koncentráljon. A bediktált címet hamar megtalálta Kim – inkább a beépített GPS, de lényegtelen – így már ott voltam háromnegyedre. Direkt nem akartam sokkal hamarabb érkezni, hogy elkerüljem a kínos szituációkat. Telefonon másabb, mint személyesen és rettenetesen féltem. Míg oppámat próbáltam győzködni, hogy menjen haza, eltelt újabb öt perc, így szinte rohantam az épületben. A recepción eligazítottak mere menjek, majd egy hosszú folyosóra érve teljesen elvesztettem a tájékozódókészségemet, bár ezen már meg sem lepődtem.

Sóhajtozva álltam egy helyben, a mellkasomból kitörő szívemmel már rég nem foglalkoztam, előhalásztam a telefonom a farzsebemből és tárcsásztam Nick számát.

-          Megérkeztél? Itt vagyok a –

-          Oppaaaa…. eltévedtem – nyöszörögtem, mire a válasza csend volt. Kisebb hatásszünet után megszólalt és a hangjából cseppenteni lehetett volna a mézet, még a libabőr is átfutott rajtam.

-          Semmi baj, kedvesem – duruzsolta, én pedig haldokolni kezdtem. – Hol vagy most? Magyarázd el, Oppa megkeres – amikor ezt mondta, szószerint falnak dőltem.

-          Eszméletlenül hosszú folyosón. Nem tudom jó irányba jöttem-e…

-          Elméletileg igen. Nem is vagy olyan messze. Gidarida – vitte feljebb a hangszintjét bíztatóan. Belehümmögtem a készülékbe és letettem.

Mivel nem mertem nagyon elcsászkálni, kis köröket írtam le és lehajtott fejjel, pironkodva vártam a megmentőmre. Esküszöm nem szalajtottak még egy ilyen szerencsétlen nőt, mint én. Zavarba jöttem a kislányos viselkedésemtől, tuti Korea teszi ezt velem, átvettem az itteni lányok stílusát, otthon addig nem adtam volna fel, míg egyedül meg nem oldom a problémát, amit ráadásul én okoztam magamnak. De itt? Megalázva, szolgáltatom ki magam a kínosabbnál kínosabb szituációknak. Mi lett belőlem? És miért szeretik a férfiak annyira az elesett nőket?

Miközben ezen gondolatok kavarogtak a fejemben, meghallottam hogy valaki futóléptekben közeledik felém. Felemeltem a fejem, és úgy tettem, ahogy mondta: vártam. Vártam, hogy feltűnjön látóteremben, és amikor ez megtörént, vártam, hogy csituló szívem újra felvegye utolérhetetlen tempóját, és vártam arra, hogy a szám fülemig érjen.

Körülbelül harminc méterre tőlem megállt, térdeire hajolt és kifújra magát.

Ittam magamba a látványt, annyira … annyira…

Felegyenesedett, azzal az édes mosolyával nézett rám, - láttam -, végigmért tekintetével, mosolya kiszélesedett és lassan elindult felém. Félúton csuklóján lévő órájára pillantva elhúzta a száját. Megállt előttem és megszólalt.

-          Megvagy – hangja halk volt, de mosolygós. Zavarba jöttem és kerültem tekintetét.

-          Már másodszor mentesz meg a kóborlástól – fújtam ki a bent rekedt levegőmet. – Nem hiszem el, hogy ilyen helyzetekbe keveredek állandóan.

-          Szerintem édes – rántott vállat.

-          Ah, könyörgöm! Egy 24 éves nő már nem akar édesnek tűnni – köszörültem meg a torkom és megigazítottam a pólómat, mert zavarba jöttem. Hangosan nevetni kezdett, majd megfogta a kezem – azt, amelyikkel a pólóm birizgáltam. Küldött felém egy csintalan mosolyt, majd elindult.

-          Alig maradt pár percünk kezdésig. Menjünk, mert megfognak őrülni a producerek, amiért szó nélkül eltűntem.

-          Sajnálom.

-          Ne tedd. Örülök – nézett rám mosolyogva. Ekkor tűnt fel, hogy tulajdonképpen kéz a kézben sétáltunk. Léptei lassultak, majd megállt és rám nézett. Tekintetét enyémbe fúrta, és ahelyett, hogy szívem vad dübörgésbe kezdett volna – újfent – inkább elcsitult, megnyugodott. Tekintete simogatta a lelkem és egy szerény mosolyt küldtem felé. Mélyen nézett szemeimbe, mintha mondani szeretett volna valamit, hirtelen úgy éreztem, hogy a szemei és tekintete beszélnek hozzám, ami arra késztetett ne hátráljak meg, hanem nézzek vele szembe bátran. Amint megadtam neki a választekintetem, ami eltökéltre sikeredett – szerintem – de azért remélem, hogy kiolvasta belőle, azt a mérhetetlen szeretetet, amit már most táplálok iránta. Ebben a pillanatban, lassan, kimérten ujjainkat összefűzte. Innen jöttem rá, hogy nem is akarja elengedni kezemet, és, hogy tényleg örül annak, hogy lát. Próbáltam életben tartani magam, így csak kicsivel később szorítottam rá kezére, hogy tudja: én is ugyanígy érzek – ha tekintetemből nem sikerült volna lekövetkeztetnie. Amikor elértük a megfelelő stúdiót rám nézett, bocsánatkérő tekintetét csak akkor értettem meg, amikor elengedte a kezem. Ettől is csak mosolyogni tudtam. Velem szembe fordult és beszélni kezdett.

-          A műsor címe Strong Heart, lényegében csak beszélgetünk, elég sok hires ember is itt van még, a lényeg, hogy mindenki mesél magáról valami olyan történet ami vagy ciki vagy megható. A legjobb történetmesélő lesz majd Strong Heart.

-          Láttam már ezt a műsort, de köszi az információt. Aranyos tőled.

-          Egy 25 éves férfi már nem aranyosnak akar tűnni – vágott vissza a saját mondatommal, amin halkan kuncogtam, hogy ne nagyon keltsek feltűnést. – Én valahol elől fogok ülni, örülnék, ha úgy ülnél a közönség soraiban, hogy lássalak – mondta egyre halkuló hangon és talán még kicsit zavarba is jött.

-          Rendben – bólintottam. Nem volt ellenemre a dolog.

-          Oh, Wooyoungie elkísért, szóval itt lézeng valahol. Valószínűleg Feivel van. Majd megmondom, hogy üljön melléd – búcsúzóul intett egyet és odaszaladt az egyik idősebb nőhöz, aki magához intette.

Hátat fordítottam neki, a stúdióban kialakított nézőtéren még nem sokan foglaltak helyet, így gondoltam, kihasználtam a lehetőséget és helyet foglalok. Valahol középen ültem le, a környezetemben senki sem volt.

Lenéztem piros körömlakkal díszített ujjaimra és bárgyú mosoly szökött arcomra. Lehajtottam a fejem, megforgattam a gyűrűsujjamon lévő gyűrűt, és újra elképzeltem milyen jó érzés volt bőrét érinteni. Beharaptam alsóajkam, és próbáltam megálljt parancsolni fantáziámnak, ami már öntörvényűen más testrészének érintéséről is álmodozott és felmért, milyen lenne, ha…?

Megráztam a fejem és felnéztem.

-          Áh! – kaptam a szívemhez és ijedten néztem a mellettem ülő, engem bámuló Wooyoungra. – Yah! Majdnem meghaltam – nevettem fel megkönnyebbülve.

-          Nagyon el voltál gondolkodva. Meg sem hallottad, amikor rádköszöntem – vont vállat. – Minden oké?

-          Oh, minden a legnagyobb rendben – mosolyodtam el Nickre nézve – aki időközben egy tucat másik sztárral egyetemben helyet foglalt.

-          Furcsa vagy te nekem – csípte meg az arcomat.

-          Yah! – mordultam rá kuncogva, és elhessegettem a kezét. – Mióta vagyunk ilyen viszonyban?

-          Mióta a rajongóm vagy – vont vállat és bólogatott, hogy elhitesse velem, ennyire egyszerűen gondolkodik ő. Fejem csóválva mosolyogtam rá.

-          Aigoo, valaki nagyon magabiztos.

-          Áh! – legyintott – Ez csak a sármom miatt van – mellesleg hangneme nevetésre késztetett, de szerencsére nem voltam feltünő a többi nevető ember között, akik figyelmüket már a műsorra szegezték.

-          Na, jól van, Wooyoung boy… inkább figyeljünk – biccentettem előre ő pedig vigyorogva kúszott közelebb hozzám és bólogatva értett egyet.

Jóéjt és csók mindenkinek.