With or Without you?

Mielőtt elkezdnék mentegőzni, megállítom magam és nem fogok. :D Csak annyit fűznék hozzá a részhez, hogy annyi változtatás ment végbe, hogy Jasmine életkore 22-ről 24-re nőtt. :D

Kellemes olvasgatást és jó kommentírást azoknak, akik olvasnak és tudnak rólam. :$

Annyira aranyos, hogy az már fáj.

NÉGY

A beszélgetésem Nanával nagyon jót tett nekem, számot cseréltünk és biztosított a felől, hogy ezentúl nem kell egyedül éreznem magam, mert nem fogja hagyni. A barátnője egy pár alkalommal odajött hozzánk, és sikoltozott, hogy megfogta Junho kezét és talán még könnyes is volt a szeme. Nana ilyenkor még fáradtabban sóhajtozott és mosolygott. Az egész „fantalálkozó” a végéhez közeledett, így a biztonsági őrök akcióba lendültek és sorjában küldték ki a lányokat. Talán azért, mert én Nanával elrejtve voltunk az ajtó által, vagy, mert nem sikoltoztunk félőrült módon, a lényeg, hogy nem jöttek oda hozzánk. Mivel már tényleg csak egy pár lány szállingózott bent, vettem a bátorságot és a farzsebemből előhalásztam a koncertjegyemet. Nanától elnézést kértem és elindultam a srácok felé.

Nichkhun szinte azonnal észrevett és mosolyogva integetett. Amikor odaértem hozzájuk fel is állt.

-          Csak nem előbújtál a rejtekhelyedről? – kérdezte gúnyolódva.

-          Naaa! Én csak lehetőséget adtam a rajongóidnak, hogy szabadan csorgassák a lányukat értetetek. Tudom, hogy jobban bírsz engem, mint őket, de hát ilyen vagyok én. Csupa jó szív.

-          Ahh, köszönjük ezt a hatalmas mértékű önfeláldozást! – hajlongott előttem katonásan. Felnevettem és rátettem a kezem a vállára, hogy elég lesz.

-          Valójában zavarba hoz a kérésem, de mivel nem tudom, melyik koncerten foglak benneteket újra látni és mivel közös képünk már van… - a jegyemet felé nyújtottam. – Dedikálnátok cuki kis üzenetekkel? – kérdeztem zavartan nevetgélve. Wooyoung felugrott és kikapta a jegyet Nichkhun kezéből, gyerekesen rám mutatott és felnevetett.

-          Tudtam, hogy oda leszel értem!

-          Mondtam, hogy lehetséges még – vontam vállat mosolyogva. – De valami aranyosat írj ám rá! – figyelmeztettem mire hevesen bólogatott és elővett egy tollat.

-          Reméljük nem most találkoztunk utoljára – mosolyogott Junsu, viszonoztam a gesztust és bólintottam.

-          Várunk a következő szöuli koncertre is. Kijelölt hellyel a backstageben – kacsintott Junho, mire izgatottan vigyorodtam el.

-          Remélem is – a többiek is fűztek hozzám pár szót majd Annyeongot mondva mind kimentek, Nichkhunnal egyetemben, aki viszont nem mondott semmit, csak mosolygott. A szívem majd kiesett a helyéről olyan boldog voltam.

Amikor visszamentem Nanához, halálsápadtan, tátogó szájjal meredt rám. Már kezdtem megijedni, hogy valami komolyabb baja van, mire kinyögte, hogy nem tudta, hogy ilyen jó viszonyt ápolok a srácokkal. És mekkora szemét vagyok, amiért nem mutattam őt be nekik. Tipikus rajongóként viselkedett, aranyosan durcázott, amiért nem mondtam el neki és természetesen, amiért nem ismertettem meg őket vele. Kuncogva mondtam, hogy majd legközelebb, de nem akart hinni nekem.

Puffogva állt fel, hogy itt hagy, elege van, majd felhív. Nevetve karoltam át a vállát és köszöntem meg, hogy szóba elegyedett velem és biztosítottam a felől, hogy legközelebb bemutatom a fiúkat neki. Mosolyogva ment ki a szobából és hagyott ott.

Sóhajtottam és leültem a kanapéra. Mérhetetlen fáradtság zúdult rám, pedig nem is igazán csináltam semmit, azon kívül, hogy végigtomboltam a koncertet. Eldőltem a kanapén és próbáltam úrrá lenni az újra zakatoló szívemen. Sosem voltam az a lány, aki első pillantásra beleszeret valakibe, de most nagyon úgy néz ki, hogy ez történt velem.
 Elnyomtam egy ásítást és elővettem a telefonom, hogy megkérdezzem mikor ér ide kedves sofőröm, de mielőtt tárcsázhattam volna Nick tűnt fel mosolyogva és leült mellém a kanapéra.

-          Mikor indultok? – kérdeztem és megdörzsöltem a szemem.

-          Még legalább egy fél óra. Összeszedi mindenki a cuccát, szétnézünk a színpadon megköszönjük a segítséget és csak utána.

-          Nem vagy fáradt?

-          Iszonyúan. De már hozzászoktam. Egy idol élete nehéz, a csillivilli élet csak a felszín.

-          Ha valaki sztár ez ezzel jár.

-          Ismersz Amerikában híres embereket?

-          Többet is – mosolyodtam el – Apának van egy zenecége… általa elég sok mindenkit ismerek és sosem volt távol tőlem ez a világ. Tudom, vagy legalábbis sejtem min mentél és mész keresztül. Bár nem tudom Koreában, hogy megy a sztárnevelés, szerintem kötöttebb de mindegy is.

-          Majd erről akkor beszélgessünk, ha több időm lesz – mondta keserédes tekintettel.

-          Jól van. Hol van az autogramokkal teli jegyem? – kérdeztem mosolyogva. Előhúzta a zsebéből és felém nyújtotta a jegyet.

Vigyorogva forgattam a kis papírcetlit a kezemben, ami ezennel sokkal többet jelentett számomra egy egyszerű koncert jegynél.  Mosolyogva köszöntem meg, mire Nick bólintott és kivette a kezemből a telefonom.

-          Szereted? – forgatta a kezében a telefont és nyomkodni kezdte. Ugyan ebben a pillanatban ugrott egyet, mert a saját telefonja rezegni kezdett a zsebében.

-          Imádom – feleltem, és a mosolyát látva meg kellett kérdeznem. – Mit csináltál?

-          Hmm… fogalmazzunk úgy, hogy bővítettem a névjegyzéked – mondta sokat sejtetően és a farmerzsebembe csúsztatta a telefonom, ezzel jelezve, hogy ne nézzem még meg.

Megértően és vigyorogva bólintottam és beállt közénk a kínos csend. Tényleg kínos volt. Kb. 10 cm távolság volt köztünk, a szívem zakatolt és remegtem, a testem ezekkel tudatta velem, hogy abszolút nem közömbös számomra srác. Nem nagyon mertem ránézni, így amikor megcsörrent a telefonom hálát adtam az égnek és fellélegezve szóltam bele.

-          Itt vagyok – hangzott a rövid helyzetjelentés sofőröm felől.

-          Örülök. Mindjárt kint leszek.

-          Ott parkolok ahol kitettelek – mondta még és letette.

-          Nos, úgy néz ki mennem kell – emeltem fel a telefonom, mintegy magyarázatként – A sofőröm volt… lehet butaság de apám ragaszkodott hozzá… nem bízik bennem, pedig 6 éve van jogosítványom – forgattam a szemem és felálltam.

-          Nem butaság, nekünk is van – vont vállat.

-          Jó, de a ti helyzetetek más. Nekem sokkal könnyebb volna, ha furikáztathatnám saját magam, így egy másik emberhez vagyok kötve – panaszkodtam és felé fordultam. Éreztem, hogy ideje a tényleges búcsúzkodásnak.

-          Örülök, hogy megismertelek – kezdte ő.

-          Öhm én is. Figyelj, volnál olyan kedves és kikísérnél? Fogalmam sincs, hogy jussak innen ki – zavaromban a tarkóm birizgáltam, ő pedig édesen felnevetett. A karomnál fogva kivezetett a szobából és elindultunk egyelőre egyenesen.

-          Ez a hely olyan, mint valami labirintus – motyogtam védekezőleg, de ezen is csak nevetett. – Persze nevess csak mások gyengeségein!

-          Aranyos vagy – vigyorgott továbbra is.  Nem erőltette a beszélgetést, ami bennem újra feszültséget teremtett. Az érintése szó szerint égetett, és annyira bosszantott a viselkedésem, hogy az le sem írható. Miért viselkedek ennyire… lányosan furán?

-          Azt hiszem, ezentúl nyomon fogom követni a pályafutásotokat. Egy fellépést sem hagyok ki, ami Szöulban lesz, erről biztosíthatlak – kacsintottam felé, amin újra csak mosolygott.

-          Én pedig mindig értesítelek az időpontokról és küldök VIP jegyet.

-          Oh my god, micsoda kivételezés – nevettem fel. – Köszönöm szépen. Tényleg. Mindent. És a többieknek is. Nagyon helyes mindenki – mondtam halkan. Ekkor pillantottam meg a kijáratot és megállítottam Nicket. – Ne gyere tovább, sosem tudni mi zajlik egy koncert után a bejárat előtt… sajnos tapasztalatból beszélek – sóhajtottam, ő pedig engedelmesen megállt.

-          Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat. Sajnos vannak őrült fanok is – vállat rántott én pedig ránéztem. Igazából nem tudtam mit mondjak. „Szia!... Később látlak?... Viszlát?...” Ezek mind olyan szánalmasan egyszerűnek hatottak és valahogy nem tűntek helyénvalónak. A gondolataim addig cikáztak, míg ki nem ült az arcomra a tehetetlenségem. Sóhajtva lábujjhegyre álltam és engedve a kísértésnek, csókot leheltem az arcára. Iszonyú kínos volt, de borzasztó jól esett megtenni. Amikor ránéztem, teljesen le volt döbbenve, ami elégedettséggel töltött el.

-          Remélem nem most találkoztunk utoljára – mondtam még és elindultam. Nem mertem és nem is akartam hátranézni, de azért még intettem egyet. Hallottam, ahogy gyerekes hangon kuncog, majd amikor az ajtóhoz értem utánam kiabált.

-          Majd hívlak!

Ez volt a legjobb búcsúmondat, amit egy híres pasi a száján kiejthet egy olyan lány számára, amilyen én vagyok. Amikor kiértem a vigyoromat senki sem törölhette volna le az arcomról, még egy apró sikolyt is megengedtem magamnak, csak hogy kiadjam a bennem rejlő feszültség egy részét.  Kim Bum érdeklődve kérdezett a hogy létem felől, én pedig készségesen meséltem egészen hazáig, hogy mi a csuda történt velem ezen a csodás estén, ami ilyen viselkedésre késztetett. Természetesen kinevetett, de örült is nekem. Komolyan, ha ő nem lett volna meg a dadám, tényleg megőrültem volna. Olyan természetes báty-húg viszonyba kerültünk nagyon rövid idő alatt, amit nehéz lenne elmagyarázni. Sokat jelentettek a beszélgetéseink. Neki sosem volt testvére, de mindig is vágyott egy húgra, akit pátyolgathat az életben, így én most ezt a vágyálmot testesítettem meg, a saját bátyám pedig annyira messze volt tőlem, hogy még a gondolat is fájt, így egymás pótlékává váltunk. Persze, tartottam mindenkivel a kapcsolatot telefonon, de az nem olyan, amikor testközelben vannak a családtagok. Elméletileg a bátyám érzi magát a legjobban a távolban, mert teljesen szabad. Azt hiszem éppen szerelmes… Hihetetlen, hogy mennyire az ellentétem. Két hét alatt annyi mindent elért, elment csomó helyre, megismert rengeteg embert, köztük ezernyi lányt és már kapcsolatba is lépett az egyikkel… vagy többel, sosem lehet tudni. Én meg még attól is félek, hogy felkeressem a saját rokonaimat. Ekkor határoztam el, hogy ennek vége, falni fogom az életet, méghozzá két kanállal.

Ez a gondolatbeli kijelentés, még akkor is vízhangzott bennem, amikor felértem a szobámba és ledobáltam magamról a szoros ruhákat, amiket Nick adott nekem. Igaz, hogy a farmer jó volt rám méretben, de már kezdett kényelmetlenné válni, a pólón, pedig teljesen ki kellett gombolnom a gombokat, ezáltal teljesen felfedve melltartóm mintázatát és színét, hogy jó legyen. Elővettem a telefonom, megnéztem a névjegyzéket és bárgyú mosollyal az arcomon elvetettem magam az ágyamon. Sikongatni lett volna kedvem, de erőt vettem magamon és visszafogtam magam.

„Nichkhun OPPA” – ezt olvastam el újra és újra. A névjegyzékem 14. helyét foglalta el, az oppa szó kiemelt szerepű volt, ami mosolyt csalt az arcomra. Az egyik szóváltásunk alatt kicsúszott a számon, amit éppen gondoltam, még pedig az, hogy hívhatom-e oppának. Először elcsendesedett és lefagyott, majd oltári nevetésben tört ki. Nem értettem a reakcióit, így elmagyarázta, hogy hozzászokott a fanok oppa üvöltéseihez, de magánszemélyek közül nem sokan hívják így, és bár megszokott is lenne, őt zavarba hozza. Az viszont, hogy pont én kérdeztem annyira furcsa volt a számból hallani, hogy nevetnie kellett. Természetesen játszottam a sértettet és hangsúlyoztam a nevét minden mondatom végén, amitől csak még jobban szórakozott rajtam. Bocsánatot kért és azt mondta, ha akarom, hívjam, ahogy jól esik. Persze, hogy nem hívtam így többet.

Az emlék hatására csak még jobban mosolyogtam és az órámra néztem. Közel jártunk éjfélhez, nem tudtam eldönteni helyes-e amit tenni akarok, de eldöntöttem, hogy hagyatkozni fogok a megérzéseimre. Így kis hezitálás után a telefont a fülemhez emeltem, és ajak harapdálva vártam, hogy beleszóljon.

-          Igen? – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

-          Oppa, oppa, oppa, OPPAAAA – nevettem bele a telefonba, elértem, hogy ő is nevessen.

-          Hamarabb reagáltál, mint képzeltem – mondta.

-          De azért örülsz nem? Éjnek évadján egy dilis lány zaklat telefonon, sőt még üvöltözik is – mondtam laza hangnemben. Így próbáltam úrrá lenni a zavaromon.

-          Á, nagyon örülök. Épségben hazaértél?

-          Iggeeen, totál biztosan fejfájást okoztam a sofőrömnek – ejtettem meg mellesleg hangnemben.

-          Hogy - hogy?

-          Megkérdezte milyen volt az estém.

-          Oh, hát mindjárt értelmet nyer minden. Ti nők, olyan beszédesek tudtok lenni - mondta és el tudtam képzelni, ahogy ingatja közben a fejét.

-          Ti férfiak pedig annyira értetek a hallgatáshoz. Szóval… nem alszotok még?

-          Most érünk vissza a lakásunkhoz.

-          Mind együtt éltek, igaz?

-          Igen. Minden banda együtt él. A cégeknek könnyebb a lelkük, ha egy helyen tudnak bennünket.

-          Baromság – sóhajtottam bele a telefonba. – Hagynak titeket élni? – kérdeztem sötétebb hangon.

-          Hmm… mi nem panaszkodunk. A JYP Entertainment nagyon barátságos kiadó, sokkal kötetlenebb, mint más nagyobb cég.

-          Na, jól van. Örülök. Másként szóltam volna apámnak, hogy terjeszkedjen errefelé a céggel és vegyen a szárnyai alá – poénkodtam, majd hallottam egy elnyomott ásítást. – Na, jól van, menj aludni.

-          Neeem, nem, jó így.

-          Nick, azt hiszem hosszú napot kell magad mögött hagynod. Menj aludni. Mit fogtok holnap csinálni?

-          Áh, fotózásunk lesz. Korán kelünk.

-          Akkor menj aludni – mosolyogtam és hallgattam a beleegyező motyogását.

-          Örülök, hogy felhívtál – szinte belesúgta a szavakat a telefonba, amitől libabőrös lettem és jóleső mosoly terült el az arcomon.

-          Tudom, Oppa – feleltem, ugyanolyan stílusban, elköszöntem és letettem. A szívem gyorsan vert, és úgy éreztem el tudnék repülni. A hátamra fordultam az ágyon a karommal eltakartam a szemeimet és felsóhajtottam. – Bolond vagyok – súgtam a levegőbe, még utoljára elvigyorodtam és átadtam magam a fáradtságomnak, ami gyötörni kezdett. A szemeim engedelmesen csukódtak le, a takarót magamra rántottam és egy percen belül elaludtam. Úgy ruhástól, szerelmes mosollyal az arcomon.

Eltelt az első hónapom Szöulban. Sok minden történt velem. Olyan felfedezésekre tettem szert, amit 24 évem alatt még nem voltam szerencsés. Például, már olyan folyékonyan és természetesen használtam a koreai nyelvet, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy eredetileg nem ez az anyanyelvem. Kiderült, hogy végül is elég barátságos természetem van. Több emberrel is összeismerkedtem, imádtam karaoke bárba járni, ami eddig nem igen volt jellemző rám. Nana volt az első olyan lány az életemben, aki tényleg magamért szeretett és nem próbált manipulálni. New Yorkban is volt pár barátom, de lányok viszonylag kevesen, Jessica volt az egyetlen – aki mai napig őrülten hiányzik.
Elkezdtem angolul tanítani Nanát, és kiderült, hogy van érzékem a tanításhoz – bár szerintem ez annak köszönhető, hogy elég értelmes az alany hozzá. A lány hihetetlen jó nyelvérzékkel volt megáldva, ha valamit egyszer elmagyaráztam nagyon egyszerűen elsajátította, bár igen, a kiejtése eleinte botrányosan rossz volt, de mára elkezdett ez is fejlődni. Neki köszönhetően egy tucat tanítványom lett, akik mind Nana barátai, ismerősei voltak. Ők örültek, hogy ingyen tanulhattak, én pedig élveztem, az egész tanítósdit, és, hogy megismerkedhetem velük. Minden csütörtök délutánom rájuk szántam, eljöttek hozzám és 2 órán keresztül figyelmesen hallgattak.
Elkezdtem főzni. Dadus isteni szakácsnő volt, legyen szó amerikai vagy ázsiai ételekről, mindent elképesztően jól el tudott készíteni, de ha emlékeztek, van egy szakácsom is, aki tényleg bevezetett a koreai ételek világába. Nem mondom, hogy minden tetszett, sőt volt, amit undorral fogadtam, de nyitott voltam és kipróbáltam minden ételt, aztán el is sajátítottam őket – ez is egy újdonság volt számomra.
 És aztán persze a két legfontosabb… az, hogy elmentem hetekkel ezelőtt arra a koncertre, megváltoztatta az egész életemet. Nem csak azért, mert megismertem a 2PM-et, majd hogy nem első látásra beleszerettem Nickbe – aki rendszeresen felhív és aranyos flörtölgetések hada áll már mögöttünk – Junho igaz, hogy a tagok tehetség skálája alapján nálam number one, de emellett nagyon jó barátra tettem szert benne. A többiekkel is nagyon jó viszonyt ápolunk, ha Nick délután hív fel, általában valaki kikapja a kezéből a telefont és beszélgetek vele is. Egyedül Junho és ő tudja a telefonszámomat. A többiek még nem merték elkérni, valahogy még mindig tartanak tőlem, talán azért, mert más a nemzetiségem, mint nekik – félig – vagy csak félénkebbek a másik kettőnél. Végül is mindegy, bírom mindegyiküket. Szóval, az, hogy megismertem őket, nem csak barátokat adott nekem, hanem egyfajta célt is. Tudtam, hogy valamilyen úton-módon énekelni szeretnék. Nem érdekelt, hogy a háttérbe szorulva vokalistaként, vagy a rivaldafényben egy szál mikrofonnal szólóban, vagy egy bandában… de szerettem volna megvalósítani az almaimat. Mivel felnőtt nő vagyok, a szüleim pedig imádnak, azt mondták, ha azt akarom, telepedjek le itt. Éljem itt az életem, ha erre vágyom, ők támogatnak. Ez elég távoli gondolat, még abszolút nem vagyok biztos semmiben sem, abban sem, hogy Koreában szeretnék-e befutni, nem bírnám azt a strapát, amit az idolok 95%-a megtesz a sikerért. Fordulhatnék apuhoz is segítségért, ahogy már sokszor megfordult a fejemben, de nem akarom, hogy később azzal vádoljanak, csak azért sikerült elérnem valamit, mert az apám New York egyik legnagyobb zenei cégét vezeti.

Végül, végre összeszedtem magam és elmentem a rokonaimhoz. A nagyszüleim valósággal rajongva fogadtak, a nagyim zokogott, ahogy én is, majd jól megszidtak, amiért csak most kerestem fel őket. Ők vittek át a Lee családhoz, jobban mondva a nagynénimhez, akinek ugyanaz volt a reakciója, mint a nagyszüleimnek. Vele még csak telefonon sem nagyon tartottam a kapcsolatot, vele inkább anyu, nálunk valahogy kimaradt. De most nagyon örültem neki, jobban, mint gondoltam. 10 éves voltam, amikor utoljára találkoztam vele. Nagyiék sokszor voltak New Yorkban, őket anyu nem hagyta, hogy ne jöjjenek el hozzánk. De csak ők. Nem tudom miért volt az.
Alig vártam, hogy újra lássam Taemint, az én édes kisöcsikémet, amikor utoljára láttam, mindenért sírva fakadt és alig ért a vállamig, igazán hiányzott nekem. Évente egyszer-egyszer felhívott, de az utóbbi 3-4 évben még ez is elmaradt. Nem kerestük a másik társaságát, annak ellenére, kiskorunkban mennyire kötődtünk a másikhoz. Ugyanis 10 éves koromig itt éltünk anyuékkal, tehát nem vagyok tősgyökeres amerikai, de én igen is annak vallom magam. Tehát visszatérve… alig vártam, hogy újra lássam, de sajnos ez nem történhetett meg.

Az én édes-sírós öcsikémből idol lett, ami akkora meglepetést okozott, hogy percekig nem

tértem magamhoz. Méghozzá elég híres volt. a Shinee nevezetű együttes vokalistája és főtáncosa volt. Mostanra egy 180 cm magas férfivá érett, akiért ölni tudtak volna a nők és már egyáltalán nem olyan érzelgős, mint kiskorában.
 El voltam keseredve, amiért nem láthattam, de kaptam egy címet és telefonszámot, ami feledtette velem ezt és boldogan meséltem a nagynénimnek és a nagybácsimnak eddigi életemről. 

Nehezen határoztam el magam, hogy elmegyek a megadott címre, az SM Entertainment főhadiszállására. Az épület bestiaként tornyosult felém, elég rémisztő volt. Kim Bum óva intett, sőt ragaszkodott ahhoz, hogy bekísérjen, nem akarta, hogy rángatva dobjanak ki az épületből. Elvileg Taemin tud rólam, mert az anyja elmondta neki, de nem vagyok benne biztos, hogy be fognak hozzá engedni. Kim Bum ismer pár embert itt, ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy bekísér. Én pedig rögtön bele is egyeztem.

Lassan átléptük a küszöböt és kifújtam a benn tartott levegőt. Olyan, mintha valami szállodába mentünk volna, totál sivár, tágas, fehér tér, pulttal, ami recepcióként funkcionált. Egy unalmas, de szigorú tekintetű férfi állt a pultban, de mielőtt oda értünk volna, egy biztonsági őr – aki fekete öltönyt viselt, ami rémisztő volt semmint bizakodó – elállta az utunkat.

-          Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte mord és mély hangon. Megfagyott bennem az ér, de palástoltam érzelmeimet, bájosan elmosolyodtam és felé fordultam.

-          Hmm, tulajdonképpen egy személyt keresek, aki itt… dolgozik – néztem rá újra. – Mielőtt azt hinné őrült liba vagyok, a srác unokatestvére vagyok New Yorkból.

-          Sokan mondják ugyanezt.

-          Igen, de én az igazat mondom – álltam a tekintetét és csípőre tettem a kezem. Kezdtem türelmetlen lenni. Én csak látni akartam Taemint.

-          Sunbae, engedj, had végezzük a dolgunkat – sóhajtott fel Kim Bum. A biztonsági őr ráemelte tekintetét, bólintott felé és pár pillanatnyi gondolkodás után elengedett bennünket.
Tovább mentünk, hogy megtudakoljam az unokaöcsém hollétét, annyira halk és kihalt volt minden, hogy a tornacipőm kopogása is tisztán hallatszott. A szigorú tekintetű Ahjussi először szóba sem akart velünk állni, a biztonsági őr biztosította, hogy nem vagyunk szélhámosak. Nem tudom Kim Bum miért változtatott meg benne valamit, de örültem neki.

-          Szóval Lee Taemint keresem, aki tudja, hogy keresni fogom, csak az időponttal nem volt tisztában. Volna szíves elmondani hol találom, mielőtt még apámmal felhívatnám a cég tulajdonosát és panaszt tennénk?! – kiverte nálam a biztosítékot ez a viselkedés. Otthon bárhová megyek, tudják ki vagyok és nem kell minden cselekedetemet magyarázattal alátámasztani, ez eléggé új volt számomra és idegesítő is, azt kell mondjam.

-          Legyen türelemmel hölgyem, éppen próbálok utánajárni házon belül van-e.

-          Remek. Siessen, kérem – biccentettem egy aprót, hogy lássa nem veszett ki belőlem a tisztelet, csak ideges vagyok. Telefonált párat, szavakat hadart, míg én a körmömmel kopogtam a pulton, Kim Bum pedig a zakóját igazgatta.

-          Éppen tánc próbán van a csapattal, jön egy gyakornok pár percen belül és elvezeti magukat oda – válaszolt valamivel barátságosabb hangnemben.

-          Nagyon köszönöm – elmosolyodtam és hátat fordítottam az embernek. Megütögettem a sofőröm vállát és ránéztem.

-          Bejössz velem, Oppa? – egy két hete kezdtem el őt így hívni, látszólag nem volt ellenére, mindig elmosolyodott, ha meghallotta, hogy így hívom.

-          Persze. Kíváncsi vagyok rájuk – bólintott és türelmetlenül vártuk a segítséget.

Perceken belül jött egy fiatal lány, olyan 14-15 körülinek tűnt, aki elmesélte, hogy itt gyakornok 12 éves kora óta és arra készül, hogy egyszer majd debütálhasson, leesett állal hallgattam őt. Megkérdezte ki vagyok, elmondtam neki, a szokásos döbbenet helyett, megértést kaptam és gyors útbaigazítást, egész pontosan elkísért minket a táncpróba helyszínéig, közben mutogatta mi merre van, vagy, hogy éppen mi került utunkba. Egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledtünk, kihallottuk a hangos zenét meg a nevetgélést. A kislány leszakadt tőlünk, azt mondta most mennie kell, de örült, hogy megismert.

-          Durva dolog ez az egész kiképzős rész – ingattam a fejem, Kim Bum pedig egyetértően bólintott. Mély lélegzetet vettem és először csak bekukucskáltunk a terembe. Háttal láttam 5 fiatal nyurga srácot, a gyors mozgásuktól nem tudtam megállapítani melyikük az enyém. Az én kisöcsém. A szerencse kezemre játszott, ugyanis fél perc múlva abbahagyták és kimerülten estek össze a padlóra, vagy az oldalt lévő kanapéra. Valamit beszélni kezdtek, de látszott rajtuk, hogy fáradtak. Vettem még egy mély lélegzetet és benyitottam a helyiségbe. 7 ember tekintete landolt rajtam, volt bent még egy nő és egy férfi is a srácokon kívül. Értetlen arckifejezéseket kaptam, én meg vigyorogva hajlongtam és elnézést kértem a zavarásért.

-          Hát ez kínosabb, mint hittem – mondtam angolul magamnak és nevetgéltem zavaromban. Esküszöm nem ismertem fel Taemint. Már kezdtem ezt hinni, hogy rossz helyen járok. Aztán az egyik magas fiú felállt a földről és lassan közelíteni kezdett felém.

-          Melyik TV csatornától vagy? Mert attól vagy, ugye? – hadarta el a szőke srác, mire én felvontam a szemöldököm.

-          Nem, nem, szó sincs ilyesmiről…

-          Akkor hívom a biztonságiakat – lépett el mellőlem, de Kim Bum elkapta a kezét.

-          Szerinted, hogy jutottunk el idáig? Besunnyogtunk? Tudnak rólunk, öcsi. – majd hozzám fordult – Szívélyesebb fogadtatásra számítottam – mondta angolul.

-          Ne is mondd, őrült kínos szitu. Nem ismerem fel Taemint, mindjárt elásom magam – válaszoltam vissza, és újra végignéztem az értetlen szemeken. Hiába mindegyik fejébe sapka volt húzva, sőt az egyik napszemüvegben tolta. Egyedül a szőke volt „csupasz” felülről, így tutira tudtam, hogy ő nem Taemin.

-          Én? – kapta fel a fejét az egyik.

-          Mi Én? – kérdezte egy másik.

-          Az én nevem mondta… - felállt a padlóról, letörölte a port a kezeiről és elindult felém. Levette a napszemüveget én pedig nevetni kezdtem. Éreztem, hogy ő a napszemüveges suhanc.

-          Aigoo valaki nagyon megváltozott – ragyogó arccal közeledtem felé. – Ha nincs rajtad az a nyavalyás szemüveg az első pillanatban felismerlek – magyaráztam és elértük egymást rövid utunk során. A tekintete zavart volt, de mosolygott. – Ne mondd, hogy nem tudod ki vagyok, mert itt helyben felpofozlak – dünnyögtem, mire felnevetett és jó szorosan magához ölelt.

-          Most már biztos, hogy te vagy az – mondta és körbeforgatott.

-          Jesszus, tegyél le! – nevettem és ellöktem magamtól. – Esküszöm kövérebb vagyok nálad, erre itt emelgetsz – mondtam szégyenkezve és körbenéztem. Mindenki totál sokkos állapotban volt.

-          Mindig ilyen bambák? – kérdeztem halkan, mire vették a lapot és próbálták újrarendezni az arcukat.

-          Taemin nem akarod bemutatni az ismerősödet?

-          Key, ő nem csak egy ismerős… ő a nővérem. Jobban mondva az unokanővérem. – javította ki magát és éreztem, ahogy a feszültség elszáll mindenkiből. Nevetve fogtak körbe, üdvözöltek és ölelgettek, mondván, ők így szokták. Kim Bum a háttérbe húzódott a két felnőtthöz, és velük elegyedett beszélgetésbe.

-          Anyu nem mondta mikor jössz.

-          Meg akartalak lepni – vontam vállat és leültem a padlóra közéjük. – Jesszusom, el sem hiszem, hogy így megváltoztál.. nem csak te, de az életed is. Énekes vagy. Híres vagy!! – szerényen vállat rántott és mosolygott. – Na jól van, mutass valamit. Gyerünk srácok mutassatok magatokból egy keveset.

Kelletlenül felálltak, mozgatták kezüket, nyakukat és felvették a „tánc” pozíciót. Leültem a kanapéra és feszült figyelemmel összpontosítottam rájuk. Valaki elindította a zenét, ütemes hangok sorozata járta be a szobát, majd mind egyszerre kezdtek el mozogatni. Rögtön kikerekedett a szemem annyira tökéletesen egyszerre mozogtak.

Ennyi lett volna. :) Csók és jó8 mindenkinek! ^^