With or Without you?

Ööö.. Nelly és a hugaim kommentárjai meghatottak és úgy döntöttem még feldobom gyorsan a hetediket. :$

HÉT

A találkozónk után tényleg megváltozott valami. Az én szívem mindenképpen, hiszen szinte teljesen biztos voltam abban, hogy belészerettem. Továbbra is többet lógtunk a telefonon, mintsem találkoztunk. A táncpróbái, énekpróbái, rádiós szereplések, fotózások és külföldre utazások nem nagyon tették lehetővé, hogy gyakran találkozzunk.

A következő két hétben viszont azt mondta van egy kis szünetünk, így pótoljuk be előre azt az időszakot, amikor nem fogunk tudni találkozni. Szíves örömest egyeztem ebbe bele, majdnem minden másnap vagy harmadnap kért tőlem egy “randit”, lassan már nem is a földön jártam, hanem felette tíz centivel.

Amikor Nanának vagy Jessicának meséltem ezeket, teljesen ki voltak rám akadva. Jessica féltékenységből, amiért neki nem volt ideje pasizni, Nana pedig durcázott, amiért egy hírességgel randizgattam és flörtöltem szüntelenül, míg neki bekellett érnie az egyszerű fiújával, akinek semmilyen téren nincs köze a zenéhez. Jókat derültem rajtuk.

Éppen egy újabb találkára készültem Nickkel, amikor eldöntöttem, hogy végre megtudakolom tőle, mik a szándékai velem. Elég ideje ment a macska-egér játék kettőnk között. Túlságosan oda voltam érte, és tovább akartam lépni. Elegem volt abból, hogy a kézfogáson kívül nem csináltunk semmit. Többre vágytam. Rengetegszer kellett visszafognom magam, hogy nehogy megcsókoljam. Pedig csomószor let volna rá alkalma, vagyis inkább neki, mert számtalanszor adtam neki erre esélyt. Vagy nem akart engem ilyen téren még letámadni, vagy csak ilyen lassú és nem veszi a lapot.

A mai találkánk kivételesen náluk lesz. Azt mondta főz nekem valami finomat – spagettire tippelek – és a fiúk is hiányolnak. Amikor ezt mondta teljesen ledöbbentem, de rendesen megmelengette a szívemet.

Mivel nem akartam, hogy feltűnő legyek a járókelők szemében, ugyancsak gyalog indultam meg a megadott címre. A hetek során elég sokat sétáltam és próbáltam memorizálni az utcákat, tereket, szóval Szöult, így a megadott cím megtalálása nem okozott akkora problémát, mint eleinte hittem. Sikerült nem eltévednem, és épségben megérkeztem a tömbház elé. Az információm szerint a harmadik emeleten éltek. Kifújtam egy mély lélegzetet és a lift felé vettem az utam. Napszemüvegem eltakart a kíváncsi tekintetek elől, magabiztosan lépdeltem, hogy még véletlenül se állíthasson meg senki sem, bár ez elég nevetségesnek tűnik, miért akarna bárki is megállítani egy tömbházban? Mit képzeltem, hogy tele lesz testőrrel, akik majd az utam állják? … Tudom, hogy gyerekes, de titkon ettől féltem.

Végül semmitől sem kellett tartanom, nagyon simán bejutottam a srácokhoz. Amikor csengettem Taec mély hangját hallottam kiszűrődni, majd tényleg ő nyitott ajtót. Széles mosolyt villantottam rá, kissé meghajolt, amit viszonoztam és beljebb invitált.

Ledobtam a papucsom és kaptam egy édes nyuszis szobapapucsot.

-          Ne mondd, hogy ezt direkt nekem… - kuncogtam és nézegettem a lábamon lévő papucsot.

-          Nick aranyosnak tartotta – vont vállat, mire hangosan felnevettem.

-          Hihetetlen. És hogy vagy? Szemüveges vagy? – kérdeztem egyszerre kettőt.

-          Gyerekkorom óta – sóhajtotta és megdörzsölte a szemeit.

-          Én is! – mutattam egy peace jelet a szemeimnél és rávigyorogtam. – Mik ki nem derülnek. Helyes vagy szemüvegben – bókoltam akaratlanul, mindig kicsúsznak a gondolataim a számon, ha nem figyelek.

-          Köszönöm. De nem szeretem.

-          Sokkal hétköznapibbnak és megközelíthetőnek tűnsz ilyenkor – daráltam még mindig a hülyeséget, miközben a nappali felé mentünk.

-          Áhh! Megjöttél. Nem is hallottam – jött elém Nick és barátságosan megölelt – annyira meglepődtem, hogy hirtelen vissza sem öleltem. Ez az első ilyen gesztus tőle. Megsimogatta a hátamat, belekuncogott a fülembe – amitől kirázott a hideg – és elengedett.

-          Én is örülök neked Nick – mondtam kicsit akadozva, mire nevetve rázta a fejét. Most láttam csak, hogy kötény volt rajta.

-          Hmm… szexi öltözet. Semmit sem szeretek jobban látni egy férfin, mint a kötényt. Szerintem jobban áll nektek, mint a nőknek – élcelődtem, mire összehúzott szemekkel válaszolt.

-          Persze, gúnyolódj csak! Rajtam minden jól áll, nem vetted még észre?? Ez az önbizalom segít abban, hogy jól főzzek! Várj csak, amíg megkóstolod a specialitásomat! Addig a többiekre bízlak. JUNHO! – kiáltotta el magát, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem és leültem a kanapéra. Taec vigyorogva ült le mellém.

-          Csak nem spagetti lesz?

-          Ah! Honnan tudtad? – kérdezte, mire szemforgatva néztem a konyha felé.

-          Amikor azt mondta ez a saját specialitása, nem tudtam többet kinézni belőle.

-          Yah! Mindent hallok!

-          Örülj neki! – mondtam még nevetve.

-          Khun szólt? – jött egy szoba felől Junho, aki látszólag még félig aludt. A haja szanaszét állt és a szemét dörzsölgette.

-          Aha – bólintott Taec. – Gondolom csak szólni akart, hogy megjött Jasmine – mutatott rám. Mosolyogva néztem a kisfiúsan durcás képű Junhot.

-          Annyeong! – intettem felé, mire elmosolyodott. Odajött hozzám, leült mellém és a vállamra hajtotta a fejét. Valahogy sokkal nyíltabban és természetesebben viselkedtünk egymással, más volt vele a kapcsolatom, mint Nickkel. Junho is hatással volt rám, de nem úgy, mint Nick, őt csak szimplán kedveltem, így nem jöttem zavarba az ilyen tettei miatt. Igaz, hogy a koncert óta, most találkoztunk először, de sokszor hívott fel, hogy megkérdezze mi újság velem. Jó barátra tettem szert benne.

-          Hogy vagy kicsi lány? – dünnyögte és befészkelte magát a vállgödrömbe. Szótlanul tűrtem, majd válaszoltam.

-          Mintha nem egyidősek lennénk.

-          Több mint fél év van köztünk a javamra.

-          Jézus – mondtam szemforgatva. – Köszönöm, jól vagyok. Fáradt vagy? Úgy néz ki, Nick felriasztott valami édes álomból.

-          Ó, de még milyen édes álom is volt az! – ábrándozott, mire nevetve löktem el magamtól.

-          Ti még nem csak egyszer találkoztatok? – nézett ránk Taec összehúzott szemekkel. Bólintottunk.

-          Telefon-barátok lettünk – mondtam vállrángatva, mire Jun felnevetett.

-          Telefon-barátok? Ez honnan jött? – kérdezte én pedig a fejemre mutattam.

-          Innen – megvártam míg mind a ketten befejezik a nevetést, csak azután kérdeztem. – Hol vannak a többiek?

Junho a kérdés hallatán felpattant, kézen ragadott és húzni kezdett. Pár pillanat múlva közölte, hogy körbevezet. Taec pedig bekapcsolta a TV-t és maradt a helyén. Nick bizonyára a konyhában foglalatoskodott.

-          Mikor jöttél? – kérdezte Junho és elengedte a kezem.

-          Mielőtt Nick felkeltett volna…

-          Nem is mondtad, hogy ide jössz.

-          Nem hívtál egy ideje – vontam vállat.

-          Igen, mert… szóval… - nem igen találta a szavakat én pedig megtorpantam.

-          Kerülsz engem? – döbbent hangomra ő is megállt és felém fordult.

-          Dehogyis! Csak, fáradt voltam, vagyok. Látod, most is aludtam…

-          Akkor két hete egyhuzamban csak alszol és alszol? – vontam fel a szemöldököm.

-          Te is hívhattál volna – kezdte el.

-          Jó, ne haragudj! – adtam be a derekam, mire elmosolyodott. Megállt egy zárt ajtó mögött.

-          Ez itt Chansung és Wooyoung szobája – suttogta. – Szerintem ők is aludnak.

-          Felébreszthetem őket? – csillant fel a szemem. Imádtam fiúkat ébresztgetni. Otthon a bátyámat sűrűn ébresztettem én, imádtam, ahogy az érintésemre motyogva, édesen nyitogatta a pilláját. Szerelmes gondolatok is tódultak a fejembe, de inkább megrázva a fejem, próbáltam kizárni ezt.

-          Felőlem, persze – vont vállat és óvatosan benyitott. A szoba illatán érezhető volt, hogy fiúk lakták. Nem azt mondom, hogy büdös volt, de azért nem voltak bent parfümhöz hasonlítható illatok.

-          Szerintem egy ideje nem szellőztettek – jegyezte meg Jun mögöttem, mire akaratlanul felkuncogtam.

-          Gondoltam jómodorból nem említem meg – suttogtam. Sötét volt a szobában csak szuszogásukat lehetett hallani.

-          Most komolyan: emeleteságy? – szörnyülködtem.

-          Helytakarékos.

-          Gyerekes és kényelmetlen – vágtam vissza fintorogva.

-          Már bevolt rendezve, amikor idejöttünk. A srácok kibékültek vele.

-          Hmm… - elindultam az alsó ágy felé és vigyorogni kezdtem az alvó Chansungon. Feléhajoltam, de nem érezte meg figyelő jelenlétem.

Hanyagul, csípőig volt takarózva, a pólója fel volt csúszva, így lapos hasfalának egy kis része kilátszott, frufruja homlokára borult, kezei teste mellett össze-vissza, és a hab a tortán: zokniban aludt.

-          Ez mi a fene? – mutattam a lábfejére Junhora nézve. – Ugye tudjátok, hogy ez nem túl higiénikus és egészséges?

-          Engem különösebben nem érdekel, majd neki mondd.

Bólintottam, majd újra a fiatal srác felé fodultam. Hihetetlen, hogy egyidősek vagyunk. Felemeltem jobb kezem és végighúztam körmeim a kilátszó hasán. Vakarászó mozdulattal kapott oda és csamcsogott egy sort. Édes volt. Mosolyogva túrtam a hajába és ébresztgetni kezdtem.

-          Chansung-ah! – suttogtam és végighúztam a kezem arcélén. – Ébresztőő – súgtam még mindig. Lassan kinyitotta a szemét és elkapta a kezem.

-          Omma – motyogta és szabad kezével megdörzsölte a szemét.

-          Jasmine. Örülök a második találkozásunknak – mosolyogtam és kihúztam a kezem a szorításából. Ernyedten estek le kezei és állig takarózott. Elszégyellte magát. Hallottam Junho kuncogását az ajtóból.

Felmásztam a létrán és megpillantottam Wooyoungot.

-          Jézusom, milyen aranyos – mondtam ámuldozva. Junho csak egy “pffff” hangot hallatott. Tényleg édes volt, ahogy szétterülve, a hasán feküdt, takaró nélkül, arcával felém fordulva.

-          Wooyoung-shii – mondtam halkan és megböktem az arcát. Nem reagált semmit, ezért megsimogattam a hátát. – Hallod? – semmi reakció, ezért a hajánál próbálkoztam. Belesimítottam szőkésbarna tincseibe és megismételtem a mozdulatot egy párszor, miközben szólongattam. Közelebb éreztem magamhoz őt, mint az előző fiút, hiszen neki már megnyíltam valamennyire. Ismerte a gyerekkoromat, amit nem sok embernek szoktam elmesélni.

-          Hrrrmmm – nyújtotta el a hangot, mire felnevettem és megcsikiztem a nyakát.

-          Tényleg ideje, hogy felkelj. Nick is el fog készülni a kajával. Gyerünk, ébredj! – egy gyengét csaptam a karjára, mire kinyitotta a szemét.

-          De olyan jól esett – motyogta és beletúrt a hajába. Elvigyorodtam.

-          Legközelebb is így folgak ébreszteni, ígérem – mosolyogtam rá, ő pedig kiskutyus szemekkel bólogatott. Eszméletlenül gyerekes tudott lenni.

-          Istenem, mennyivel jobban esett volna így ébredni – sóhajtott fel Junho. Odamentem hozzá és karjának dőltem.

-          Igaz, milyen csodálatos vagyok? – kérdeztem ámuldozva, mire összekócolta a hajam, átkarolt a vállam és kifordított a szobából, hogy magukra hagyhassuk a két megszeppent fiút. Hiába, senki sincs hozzászokva a közvetlen viselkedésünkhöz. Úgy látszik, ő Nickkel ellentétben nem dicsekedett azzal, mennyire jóban vagyunk.

-          Junsu hyung szerintem ébren van – magyarázta.

-          Ő olyan távolságtartónak tűnik.

-          Hmm, lehet azért, mert ő a legidősebb. De valójában nagyon barátságos.

-          Ó! És te?

-          Én Chansung után vagyok.

-          Majdnem maknae – dörzsöltem össze a tenyerem.

-          Az az egy hónap különbség megmentett.

-          Kérdezhetek valamit? – állítottam meg Junhot, még mielőtt benyitott volna egy másik szobába.

-          Persze – bólintott és levette kezét a kilincsről. A zárt ajtónak dőltem, sóhajtottam és ránéztem. Kíváncsian félrebiccentette a fejét és várt.

-          Nick… - itt bólintott egyet és mintha veszített volna a lelkesedéséből. – Mondott rólam valamit? – nyögtem ki nagy nehezen.

-          Hogy érted? – kérdezett vissza és elnézett mellettem.

-          Khm… hát… szóval, két hónapja, hogy megismertem, és mindennap felhívott, az utóbbi hetekben elég gyakran találkoztunk is, és hát, nem veszem észre, hogy haladnánk egyről a kettőre. Jun, én kedvelem őt. Nagyon, és szerintem párszor a tudtára adtam ezt. Amikor az első találkozónk alkalmával visszakérdeztem, azt mondta, nem kell aggódnom emiatt. De azon kívül, hogy megfogja a kezem és kétértelmű utalásokat tesz, nem történik semmi. Nem mondja el őszintén, hogy mi vagyok számára – tört ki belőlem és leültem a földre. Junho megvolt döbbenve, de követte a példámat és leült velem szembe a szűk folyosón. Szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem.

-          Tudod, Nichkhun nehéz eset. Nem olyan egyszerű lebontani a falat, amit maga köré épített. Veled még viszonylag jól is halad, hiszen rögtön a koncert napján cselekedett és elkérte a számod. Nézd, ő sosem csinál ilyet. Ha lát egy lányt egy épület folyosóján ücsörögni, szól valakinek aki segít neki. Nem megy oda személyesen. Nem kedves fűvel, fával.

-          Ezt mégis hogy érted?

-          Úgy, hogy bizonyára érez irántad valamit, csak nehezen nyílik meg – mondta és nem nézett a szemembe. – És a kérdésedre válaszolva, mi ketten nem igazán beszélünk rólad. Néha felemlít, hogy felhív, vagy, hogy elmegy veled valahova, aztán, hogy jó volt, és ennyi. Nem szoktuk egymás magánéletét forszírozni.

-          Miért nyílik meg olyan nehezen? – kérdeztem kíváncsian fürkészve a szemeit.

-          Szerintem Victoria mi… - félbehagyta a mondatot és rámnézett. Szószerint meg volt ijedve. – Nem tudsz Victoriáról, ugye?

-          Nem. Ki az? –kérdeztem vissza, mire összeszorította a szemeit lehajtotta a fejét és homlokon csapta magát. Kicsit ijesztő volt. – Hé, jól vagy?

-          Erről nem volna szabad beszélnem. Hagynom kell, hogy ő maga álljon eléd ezzel a témával. A lényeget úgyis elmondtam – véletlenül – szóval Victoria miatt ilyen zárkózott.

-          Szerelmesek voltak? – kérdeztem, mire félve bólintott. – Jártak? – ismét bólintott. – Dobta Nicket? – félredöntötte a fejét, gondolkozott, majd végül bólintott. – Szereti még őt? – kérdeztem szinte suttogva és rettegtem a választól. Meredt a szemeimbe, majd felállt, felhúzott engem is és elmotyogott egy “nem tudom”-ot.

Benyitott a szobába és egy fülhallgatós Jun.K oppát pillantottunk meg, aki rögtön észrevett minket és mosolyogva jött üdvözölni.

Junho profi módon próbálta terelni a figyelmen Nick és előző szerelmének témájáról, próbáltam elhitetleni vele, hogy ez sikerült neki. Végülis félig-meddig tényleg.

Kétségtelenül a földbe tiport ez az információ, de legalább tudtam, hányadán állunk. Ha Nick szereti még ezt a lányt, akkor nehezen fogom elérni azt, amit szeretnék. Viszont, ha csak nem érzi magát biztonságban nők köreiben Viki miatt, akkor valamivel reményekkel teltebb lehetek. Könnyebb lerombolni egy rosszul felépített képet az ember fejében, mintegy folyamatosan másvalakire gondolóra érzelmileg hatni.

Végül számomra is kiderült Junsu mennyire jófej. Kedves, udvarias, egy kicsit nőcsábász dumával, de nagyon hamar levett a lábamról és nevetgélve mentünk vissza a nappaliba. Ekkorra már mindenki ott volt – Nick kivételével – és az MBC egyik zenei műsorát nézték, pontosabban a Music Core-t.

Engem ez annyira nem hatott meg, jobban lekötöttek a gondolataim, folyamatosan azt kérdezgettem ki lehet ez a lány… és, hogy rendben leszünk-e Nickkel? Egyáltalán össze fogunk mi jönni valaha?

Ezen gondolataim közepette mentem a konyha felé, hogy – talán – rákérdezzek ezekre.

A konyhában egy sertepertélő Nicket találtam, aki épp egy fakanalat tartott a kezében és megkavarta az egyik edényben gondolom a pörkölt alapot. Kuncogtam egy sort, furcsa volt őt így látni. Felkapta a fejét és szélesen elmosolyodott.

-          Megkóstolod? – nyújtotta felém a kanalat. Bólintottam és odamentem hozzá. Felém nyújtotta a kanalat, megfogtam a kezét és segítettem.

-          Na? Milyen? – kérdezte csillogó szemekkel.

-          Ehető. Elkélne még egy kis só és bors.

-          Azt mondod? – vette elő a fűszereket. Segítettem előhlászni a dobozból a megfelelő fűszereket, kivettem a kezéből a fakanalat és hozzáértően adagoltam még egy keveset mindkettőből az ételhez.

-          Óh, nagyon profinak látszol.

-          Szeretek főzni – húztam meg a vállam. – Áh, még nem tettél fel vizet forralni a tésztának?

-          Hát, öö, nem – vakarta meg a tarkóját és gyorsan elővett egy nagyobb edényt. Orvosoltuk a problémát és feltettük a sós vizet a gáztűzhelyre.

-          Köszönöm – mosolygott.

-          Ugyan.

-          Mit csináltatok eddig?

-          Felébresztettem a srácokat, meg Junsuhoz is betértünk. Lényegében megmutatta a szobákat Junho. Meg beszélgettem vele… - hirtelen elhallgattam, mert nem tűnt jó ötletnek, kiadni most mindent magamból. Hagynom kellene leülepedni egy kicsit. – Áh, éhes vagyok – sóhajtottam fel. Elmosolyodott megtörölte a kezeit a kötényébe és elém állt. Én a konyhapultnak támaszkodtam, onna néztem mit csinál. Egészen közeljött hozzám és jobb kezével a pultnak támaszkodott, közvetlenül mellettem téve le kezét. Kezének mozdulatait követtem a tekintetemmel, majd felnéztem. Kicsit összehúztam a szemem, hiszen nem értettem. Amikor kettesben voltunk sosem közeledett ilyen módon, most pedig, amikor kivagyunk téve öt kíváncsi szempárnak, nem zavartatja magát.

-          Miről beszélgettetek? – kérdezte halkan és a másik kezével is megtámaszkodott, ezzel mintegy csapdába ejtve engem. Az ő csapdájába. A karjaiba. Nehezen, vettem egy mélyebb lélegzetet és felpillantottam csintalanul mosolygó ajkaira.

-          Mit csinálsz?

-          Támaszkodom – vont vállat és lépett egyet felém. Alig két lépés választotta el tőlem.

-          De így?

-          Ühüm – bólintott.

-          Élvezed, hogy ezt teszed velem, igaz? – sóhajtottam és elpillantottam a válla felett.

-          Mit teszek veled? – még egy lépés. Elcsendesedtem. Jobb karját a vállamra rakta. Megéreztem a súlyát, de nem szakítottam meg a szemkontaktust. Kezem karjára raktam és csendben fürkésztük a másik tekintetét.

-          Megőrjítész – súgtam végül és lemondóan sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem és éreztem másik karját a másik vállamon. Kezem automatikusan tettem bal karjára. Homlokát az enyémnek döntötte, és nem mertem kinyitni a szemeim. Reszketegen felsóhajtottam, és vártam.

-          Tudom – felelte végül, ami kicsit megdöbbentett, és jobban rászorítottam karjaira. – Csak maradjunk így egy kicsit – suttogta és amikor kinyitottam a szemeim, láttam mennyire nyugtalan a tekintete. Csukott szemei és arcizmainak feszültsége bizonyította be számomra, hogy eszméletlenül küzd magával. Próbál közelebb engedni magához. Tudtam, hogy nem szabad szóba hoznom Victoriát. Most nem.

Fürkésztem tekintetét és szótlanul karoltuk a másikat. Kicsit olyan volt, mintha kapaszkodtunk volna egymásba. Amíg én így elmerültem a gondolataimban, magához húzott és rendesen megölelt. Karjai derekamon és a lapockámon átíveltek, fejét a vállamra hajtotta és sóhajtott egy mélyet. Tudtam, hogy feszegeti a határait.

Bátortalanul és gyengéden öleltem vissza, belemarkoltam a pólójába és állam próbáltam vállára helyezni, de tekintve a magasságbeli különbségeket, csak a mellkasához tudtam bújni. Megnyugtatólag végigsimítottam párszor a hátán, mire újabb sóhaj hagyta el ajkait.

Kicsit rossz volt annak a tudatában lenni, hogy egy számomra ismeretlen lánnyal kell küzdelmet folytatnom, vagyis inkább elkell őt felejtetnem, valaki olyannal, akihez abszolút nehéz közel férkőzni. Elmosolyodtam, hiszen én is ilyen voltam egészen addig, amíg nem találkoztam Vele.

Csend volt kettőnk között, szótlanul öleltük egymást, a nappaliból a fiúk halk beszélgetése, a TV hangosabb zajai töltötték be a köztünk lévő csendet. Pontosan kilehetett venni, mikor ki énekel, a fiúk csak a felkonfok alatt sustorogtak, úgy néz ki, érdekelte őket a többiek fellépése. Sorstársaik megmérettetése.

Egy lehetlenyi csók. Ez zökkentett ki abból, hogy másokkal foglalkozzam. Belecsókolt a nyakamba és orrával megsimogatta a bőrömet. Kirázott a hideg és kétségbeesetten csipmaszkodtam belé. Karjaimat szorosabbra fontam körülötte és egy újabb reszketeg sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nagyon régóta vágytam már rá.

Megismételte, de most hosszabban. Félrebillentettem a fejem, hogy jobban hozzáférhessen a nyakamhoz, mire éreztem a bőrömön, hogy mosolyog.

Én is elmosolyodtam, és egy kicsit távolabb húzódott tőlem. Csak annyira, hogy egymás szemeibe tudjunk nézni. Tekintetét látva elvigyorodtam és zavarba jöttem.

-          Nem vagy fair játékos – sóhajtottam, ő pedig kuncogott és lazított a szorításán, amit a derekamra mért.

-          Te sem – csóválta a fejét. Újra elhallgattunk és csak egymást figyeltük. A TV zajai alapján egy újabb felkonf következett.

Hirtelen már nem érdekelt, hol vagyok. A vér kifutott minden tagomból, ledermedve álltam – elvileg – annak a férfinak a karjaiban, akit szeretek.

Először csak az R&B ritmusa érte el a fülemet. A fiúk üdvrivalgása is fura volt kicsit, de nem bántam. Nickre koncentráltam.

Aztán a ritmushoz, ütemhez, dallamhoz egy hang is párosult én pedig döbbenten álltam.

“Az nem lehet… az nem lehet…”

Kinyitottam a szemeimet, az aggódó Nick tekintetét szinte észre sem vettem. Bizonyára megfeszült testemből következtetett arra, hogy valami történt velem. Tovább figyeltem a TV hangjára és egyre jobban kételkedtem abban, hogy ez valóban megtörténhet.

-          Jay… - leheltem a nevet, mely egykor oly sokat jelentett nekem. Nick értetlenül nézett rám, szorosabban tartott, érezte, hogy elbizonytalanodtam. A refrénnél, már biztos voltam. – Jay – mondtam újra, gyorsan kibújtam Nick öleléséből, és a nappaliba futottam. Nick jött utánam.

-          Jay – mondtam újra és a képernyőre meredtem. Kezemet a szám elé kaptam és néztem a fekete hajú, napszemüveges, kitetovált srácot a tv-ben, ahogy teljes beleéléssel táncolt, énekelt és rappelt. Rezignált léptekkel közeledtem a kanapé felé, és leültem Junho mellé. Könnyek lepték el a szemeim, de gyorsan visszanyeldestem őket.

Egyetlen szó nélkül néztem végig a fellépését, nem törődve a srácok figyelő pillantásaival. Tudtam, hogy nem értenek semmit. Amikor lement a színpadról a fiúk leljebb vették a hangerőt és egy emberként fordultak felém. Én még mindig megrökönyödve néztem a képernyőt.

-          Jasmine… - szólított meg Nick, de nem reagáltam rá. – Kedvesem – guggolt le elém és megfogta a kezem. – Minden rendben? – kérdezte gyengéden, mire megráztam a fejem.

-          Hé! Ne ijesztgess, mondj valamit – lökött meg egy kicsit Junho.

-          Yah! – vágta tarkón Wooyoung Junhot. – Ne ríkasd meg az istenért! – mondta dühösen és megnyugtatólag rászorított a vállamra. Fel se tűnt, hogy újra könnyezem. Kezeimet a szemem elé kaptam és próbáltam visszatartani.

-          Mitől lettél ilyen feldúlt? – kérdezte Taec a maga mély, férfias hangján, mégis tudtam, hogy aggódva kérdezi.

-          Én – kezdtem, de elakadtam. – Szóval… - felsóhajtottam és Nickre néztem, aki még mindig előttem térdelt. – Ne haragudj – suttogtam felé. Istenem épp az áhított csókom felé haladtunk, amikor lelkileg rommá váltam pár perc alatt, ez is mind Jay miatt. Vállat rántott és bíztatóan elmosolyodott.

-          Mondd el oppának, mi történt – mondta halkan, mire elmosolyodtam. Amolyan keserűen.

-          Nem hittem, hogy látom még őt valaha – böktem fejemmel a TV felé.

-          Jay hyungot? – kérdezte Chansung. – Ismered őt? – némán bólintottam.

-          Honnan? – kérdezték egyszerre többen is. Nick kíváncsi tekintetét már nem bírtam állni, így Junho vállának dőltem, tekintetem a kanapé bőr redőire szegeztem. A srác rögtön védelmező ölelésébe fogadott.

-          Még New Yorkból – mondtam lassan. – Azt mondta, Szöulba jön… így… szakított velem – sóhajtottam, mire éreztem, hogy Junho megmerevedik mellettem.

-          Te és Jaebum együtt voltatok? – kérdezte Junsu. Felnéztem és mindenki csodálkozott.

-          Ő volt az első és eddig egyetlen szerelmem – nem tulajdonítottak nagy ügyet az “eddig” szó elhangzásának, hála istennek. Megint meggondolatlanul beszéltem… a “szerelmem” szó viszont elnyerte mindenki kíváncsiságát, és dülledt szemeket meresztettek rám, hápogva a döbbenetből csak nem ocsúdva fel. Egyre jobban kezdtem összezavarodni. Most mi van? Én nem lehettem szerelmes? Ennyire megdöbbentő? Mi van ezekkel a srácokkal?

Csóóók és szépálmokat mindenkinek! :)