HÉT
A
találkozónk után tényleg megváltozott valami. Az én szívem mindenképpen, hiszen
szinte teljesen biztos voltam abban, hogy belészerettem. Továbbra is többet
lógtunk a telefonon, mintsem találkoztunk. A táncpróbái, énekpróbái, rádiós
szereplések, fotózások és külföldre utazások nem nagyon tették lehetővé, hogy
gyakran találkozzunk.
A
következő két hétben viszont azt mondta van egy kis szünetünk, így pótoljuk be
előre azt az időszakot, amikor nem fogunk tudni találkozni. Szíves örömest
egyeztem ebbe bele, majdnem minden másnap vagy harmadnap kért tőlem egy
“randit”, lassan már nem is a földön jártam, hanem felette tíz centivel.
Amikor
Nanának vagy Jessicának meséltem ezeket, teljesen ki voltak rám akadva. Jessica
féltékenységből, amiért neki nem volt ideje pasizni, Nana pedig durcázott,
amiért egy hírességgel randizgattam és flörtöltem szüntelenül, míg neki
bekellett érnie az egyszerű fiújával, akinek semmilyen téren nincs köze a
zenéhez. Jókat derültem rajtuk.
Éppen
egy újabb találkára készültem Nickkel, amikor eldöntöttem, hogy végre
megtudakolom tőle, mik a szándékai velem. Elég ideje ment a macska-egér játék
kettőnk között. Túlságosan oda voltam érte, és tovább akartam lépni. Elegem
volt abból, hogy a kézfogáson kívül nem csináltunk semmit. Többre vágytam.
Rengetegszer kellett visszafognom magam, hogy nehogy megcsókoljam. Pedig
csomószor let volna rá alkalma, vagyis inkább neki, mert számtalanszor adtam
neki erre esélyt. Vagy nem akart engem ilyen téren még letámadni, vagy csak
ilyen lassú és nem veszi a lapot.
A
mai találkánk kivételesen náluk lesz. Azt mondta főz nekem valami finomat –
spagettire tippelek – és a fiúk is hiányolnak. Amikor ezt mondta teljesen
ledöbbentem, de rendesen megmelengette a szívemet.
Mivel
nem akartam, hogy feltűnő legyek a járókelők szemében, ugyancsak gyalog
indultam meg a megadott címre. A hetek során elég sokat sétáltam és próbáltam
memorizálni az utcákat, tereket, szóval Szöult, így a megadott cím megtalálása
nem okozott akkora problémát, mint eleinte hittem. Sikerült nem eltévednem, és
épségben megérkeztem a tömbház elé. Az információm szerint a harmadik emeleten
éltek. Kifújtam egy mély lélegzetet és a lift felé vettem az utam.
Napszemüvegem eltakart a kíváncsi tekintetek elől, magabiztosan lépdeltem, hogy
még véletlenül se állíthasson meg senki sem, bár ez elég nevetségesnek tűnik,
miért akarna bárki is megállítani egy tömbházban? Mit képzeltem, hogy tele lesz
testőrrel, akik majd az utam állják? … Tudom, hogy gyerekes, de titkon ettől
féltem.
Végül
semmitől sem kellett tartanom, nagyon simán bejutottam a srácokhoz. Amikor
csengettem Taec mély hangját hallottam kiszűrődni, majd tényleg ő nyitott
ajtót. Széles mosolyt villantottam rá, kissé meghajolt, amit viszonoztam és
beljebb invitált.
Ledobtam
a papucsom és kaptam egy édes nyuszis szobapapucsot.
-
Ne mondd, hogy ezt direkt nekem… -
kuncogtam és nézegettem a lábamon lévő papucsot.
-
Nick aranyosnak tartotta – vont
vállat, mire hangosan felnevettem.
-
Hihetetlen. És hogy vagy? Szemüveges
vagy? – kérdeztem egyszerre kettőt.
-
Gyerekkorom óta – sóhajtotta és
megdörzsölte a szemeit.
-
Én is! – mutattam egy peace jelet a
szemeimnél és rávigyorogtam. – Mik ki nem derülnek. Helyes vagy szemüvegben –
bókoltam akaratlanul, mindig kicsúsznak a gondolataim a számon, ha nem
figyelek.
-
Köszönöm. De nem szeretem.
-
Sokkal hétköznapibbnak és megközelíthetőnek
tűnsz ilyenkor – daráltam még mindig a hülyeséget, miközben a nappali felé
mentünk.
-
Áhh! Megjöttél. Nem is hallottam –
jött elém Nick és barátságosan megölelt – annyira meglepődtem, hogy hirtelen
vissza sem öleltem. Ez az első ilyen gesztus tőle. Megsimogatta a hátamat,
belekuncogott a fülembe – amitől kirázott a hideg – és elengedett.
-
Én is örülök neked Nick – mondtam
kicsit akadozva, mire nevetve rázta a fejét. Most láttam csak, hogy kötény volt
rajta.
-
Hmm… szexi öltözet. Semmit sem
szeretek jobban látni egy férfin, mint a kötényt. Szerintem jobban áll nektek,
mint a nőknek – élcelődtem, mire összehúzott szemekkel válaszolt.
-
Persze, gúnyolódj csak! Rajtam minden
jól áll, nem vetted még észre?? Ez az önbizalom segít abban, hogy jól főzzek!
Várj csak, amíg megkóstolod a specialitásomat! Addig a többiekre bízlak. JUNHO!
– kiáltotta el magát, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem és leültem a
kanapéra. Taec vigyorogva ült le mellém.
-
Csak nem spagetti lesz?
-
Ah! Honnan tudtad? – kérdezte, mire
szemforgatva néztem a konyha felé.
-
Amikor azt mondta ez a saját
specialitása, nem tudtam többet kinézni belőle.
-
Yah! Mindent hallok!
-
Örülj neki! – mondtam még nevetve.
-
Khun szólt? – jött egy szoba felől
Junho, aki látszólag még félig aludt. A haja szanaszét állt és a szemét
dörzsölgette.
-
Aha – bólintott Taec. – Gondolom csak
szólni akart, hogy megjött Jasmine – mutatott rám. Mosolyogva néztem a
kisfiúsan durcás képű Junhot.
-
Annyeong! – intettem felé, mire
elmosolyodott. Odajött hozzám, leült mellém és a vállamra hajtotta a fejét.
Valahogy sokkal nyíltabban és természetesebben viselkedtünk egymással, más volt
vele a kapcsolatom, mint Nickkel. Junho is hatással volt rám, de nem úgy, mint
Nick, őt csak szimplán kedveltem, így nem jöttem zavarba az ilyen tettei miatt.
Igaz, hogy a koncert óta, most találkoztunk először, de sokszor hívott fel,
hogy megkérdezze mi újság velem. Jó barátra tettem szert benne.
-
Hogy vagy kicsi lány? – dünnyögte és befészkelte
magát a vállgödrömbe. Szótlanul tűrtem, majd válaszoltam.
-
Mintha nem egyidősek lennénk.
-
Több mint fél év van köztünk a
javamra.
-
Jézus – mondtam szemforgatva. –
Köszönöm, jól vagyok. Fáradt vagy? Úgy néz ki, Nick felriasztott valami édes
álomból.
-
Ó, de még milyen édes álom is volt az!
– ábrándozott, mire nevetve löktem el magamtól.
-
Ti még nem csak egyszer találkoztatok?
– nézett ránk Taec összehúzott szemekkel. Bólintottunk.
-
Telefon-barátok lettünk – mondtam
vállrángatva, mire Jun felnevetett.
-
Telefon-barátok? Ez honnan jött? –
kérdezte én pedig a fejemre mutattam.
-
Innen – megvártam míg mind a ketten
befejezik a nevetést, csak azután kérdeztem. – Hol vannak a többiek?
Junho
a kérdés hallatán felpattant, kézen ragadott és húzni kezdett. Pár pillanat
múlva közölte, hogy körbevezet. Taec pedig bekapcsolta a TV-t és maradt a
helyén. Nick bizonyára a konyhában foglalatoskodott.
-
Mikor jöttél? – kérdezte Junho és
elengedte a kezem.
-
Mielőtt Nick felkeltett volna…
-
Nem is mondtad, hogy ide jössz.
-
Nem hívtál egy ideje – vontam vállat.
-
Igen, mert… szóval… - nem igen találta
a szavakat én pedig megtorpantam.
-
Kerülsz engem? – döbbent hangomra ő is
megállt és felém fordult.
-
Dehogyis! Csak, fáradt voltam, vagyok.
Látod, most is aludtam…
-
Akkor két hete egyhuzamban csak alszol
és alszol? – vontam fel a szemöldököm.
-
Te is hívhattál volna – kezdte el.
-
Jó, ne haragudj! – adtam be a derekam,
mire elmosolyodott. Megállt egy zárt ajtó mögött.
-
Ez itt Chansung és Wooyoung szobája –
suttogta. – Szerintem ők is aludnak.
-
Felébreszthetem őket? – csillant fel a
szemem. Imádtam fiúkat ébresztgetni. Otthon a bátyámat sűrűn ébresztettem én,
imádtam, ahogy az érintésemre motyogva, édesen nyitogatta a pilláját. Szerelmes
gondolatok is tódultak a fejembe, de inkább megrázva a fejem, próbáltam kizárni
ezt.
-
Felőlem, persze – vont vállat és
óvatosan benyitott. A szoba illatán érezhető volt, hogy fiúk lakták. Nem azt
mondom, hogy büdös volt, de azért nem voltak bent parfümhöz hasonlítható
illatok.
-
Szerintem egy ideje nem szellőztettek
– jegyezte meg Jun mögöttem, mire akaratlanul felkuncogtam.
-
Gondoltam jómodorból nem említem meg –
suttogtam. Sötét volt a szobában csak szuszogásukat lehetett hallani.
-
Most komolyan: emeleteságy? –
szörnyülködtem.
-
Helytakarékos.
-
Gyerekes és kényelmetlen – vágtam
vissza fintorogva.
-
Már bevolt rendezve, amikor
idejöttünk. A srácok kibékültek vele.
-
Hmm… - elindultam az alsó ágy felé és
vigyorogni kezdtem az alvó Chansungon. Feléhajoltam, de nem érezte meg figyelő
jelenlétem.
Hanyagul,
csípőig volt takarózva, a pólója fel volt csúszva, így lapos hasfalának egy kis
része kilátszott, frufruja homlokára borult, kezei teste mellett össze-vissza,
és a hab a tortán: zokniban aludt.
-
Ez mi a fene? – mutattam a lábfejére
Junhora nézve. – Ugye tudjátok, hogy ez nem túl higiénikus és egészséges?
-
Engem különösebben nem érdekel, majd
neki mondd.
Bólintottam,
majd újra a fiatal srác felé fodultam. Hihetetlen, hogy egyidősek vagyunk.
Felemeltem jobb kezem és végighúztam körmeim a kilátszó hasán. Vakarászó
mozdulattal kapott oda és csamcsogott egy sort. Édes volt. Mosolyogva túrtam a
hajába és ébresztgetni kezdtem.
-
Chansung-ah! – suttogtam és
végighúztam a kezem arcélén. – Ébresztőő – súgtam még mindig. Lassan kinyitotta
a szemét és elkapta a kezem.
-
Omma – motyogta és szabad kezével
megdörzsölte a szemét.
-
Jasmine. Örülök a második
találkozásunknak – mosolyogtam és kihúztam a kezem a szorításából. Ernyedten
estek le kezei és állig takarózott. Elszégyellte magát. Hallottam Junho
kuncogását az ajtóból.
Felmásztam
a létrán és megpillantottam Wooyoungot.
-
Jézusom, milyen aranyos – mondtam
ámuldozva. Junho csak egy “pffff” hangot hallatott. Tényleg édes volt, ahogy
szétterülve, a hasán feküdt, takaró nélkül, arcával felém fordulva.
-
Wooyoung-shii – mondtam halkan és
megböktem az arcát. Nem reagált semmit, ezért megsimogattam a hátát. – Hallod?
– semmi reakció, ezért a hajánál próbálkoztam. Belesimítottam szőkésbarna tincseibe
és megismételtem a mozdulatot egy párszor, miközben szólongattam. Közelebb
éreztem magamhoz őt, mint az előző fiút, hiszen neki már megnyíltam
valamennyire. Ismerte a gyerekkoromat, amit nem sok embernek szoktam elmesélni.
-
Hrrrmmm – nyújtotta el a hangot, mire
felnevettem és megcsikiztem a nyakát.
-
Tényleg ideje, hogy felkelj. Nick is
el fog készülni a kajával. Gyerünk, ébredj! – egy gyengét csaptam a karjára,
mire kinyitotta a szemét.
-
De olyan jól esett – motyogta és
beletúrt a hajába. Elvigyorodtam.
-
Legközelebb is így folgak ébreszteni,
ígérem – mosolyogtam rá, ő pedig kiskutyus szemekkel bólogatott. Eszméletlenül
gyerekes tudott lenni.
-
Istenem, mennyivel jobban esett volna
így ébredni – sóhajtott fel Junho. Odamentem hozzá és karjának dőltem.
-
Igaz, milyen csodálatos vagyok? –
kérdeztem ámuldozva, mire összekócolta a hajam, átkarolt a vállam és
kifordított a szobából, hogy magukra hagyhassuk a két megszeppent fiút. Hiába,
senki sincs hozzászokva a közvetlen viselkedésünkhöz. Úgy látszik, ő Nickkel
ellentétben nem dicsekedett azzal, mennyire jóban vagyunk.
-
Junsu hyung szerintem ébren van –
magyarázta.
-
Ő olyan távolságtartónak tűnik.
-
Hmm, lehet azért, mert ő a legidősebb.
De valójában nagyon barátságos.
-
Ó! És te?
-
Én Chansung után vagyok.
-
Majdnem maknae – dörzsöltem össze a
tenyerem.
-
Az az egy hónap különbség megmentett.
-
Kérdezhetek valamit? – állítottam meg
Junhot, még mielőtt benyitott volna egy másik szobába.
-
Persze – bólintott és levette kezét a
kilincsről. A zárt ajtónak dőltem, sóhajtottam és ránéztem. Kíváncsian
félrebiccentette a fejét és várt.
-
Nick… - itt bólintott egyet és mintha
veszített volna a lelkesedéséből. – Mondott rólam valamit? – nyögtem ki nagy
nehezen.
-
Hogy érted? – kérdezett vissza és
elnézett mellettem.
-
Khm… hát… szóval, két hónapja, hogy
megismertem, és mindennap felhívott, az utóbbi hetekben elég gyakran
találkoztunk is, és hát, nem veszem észre, hogy haladnánk egyről a kettőre.
Jun, én kedvelem őt. Nagyon, és szerintem párszor a tudtára adtam ezt. Amikor
az első találkozónk alkalmával visszakérdeztem, azt mondta, nem kell aggódnom
emiatt. De azon kívül, hogy megfogja a kezem és kétértelmű utalásokat tesz, nem
történik semmi. Nem mondja el őszintén, hogy mi vagyok számára – tört ki
belőlem és leültem a földre. Junho megvolt döbbenve, de követte a példámat és
leült velem szembe a szűk folyosón. Szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem.
-
Tudod, Nichkhun nehéz eset. Nem olyan
egyszerű lebontani a falat, amit maga köré épített. Veled még viszonylag jól is
halad, hiszen rögtön a koncert napján cselekedett és elkérte a számod. Nézd, ő
sosem csinál ilyet. Ha lát egy lányt egy épület folyosóján ücsörögni, szól
valakinek aki segít neki. Nem megy oda személyesen. Nem kedves fűvel, fával.
-
Ezt mégis hogy érted?
-
Úgy, hogy bizonyára érez irántad
valamit, csak nehezen nyílik meg – mondta és nem nézett a szemembe. – És a
kérdésedre válaszolva, mi ketten nem igazán beszélünk rólad. Néha felemlít,
hogy felhív, vagy, hogy elmegy veled valahova, aztán, hogy jó volt, és ennyi.
Nem szoktuk egymás magánéletét forszírozni.
-
Miért nyílik meg olyan nehezen? –
kérdeztem kíváncsian fürkészve a szemeit.
-
Szerintem Victoria mi… - félbehagyta a
mondatot és rámnézett. Szószerint meg volt ijedve. – Nem tudsz Victoriáról,
ugye?
-
Nem. Ki az? –kérdeztem vissza, mire
összeszorította a szemeit lehajtotta a fejét és homlokon csapta magát. Kicsit
ijesztő volt. – Hé, jól vagy?
-
Erről nem volna szabad beszélnem.
Hagynom kell, hogy ő maga álljon eléd ezzel a témával. A lényeget úgyis
elmondtam – véletlenül – szóval Victoria miatt ilyen zárkózott.
-
Szerelmesek voltak? – kérdeztem, mire
félve bólintott. – Jártak? – ismét bólintott. – Dobta Nicket? – félredöntötte a
fejét, gondolkozott, majd végül bólintott. – Szereti még őt? – kérdeztem szinte
suttogva és rettegtem a választól. Meredt a szemeimbe, majd felállt, felhúzott
engem is és elmotyogott egy “nem tudom”-ot.
Benyitott
a szobába és egy fülhallgatós Jun.K oppát pillantottunk meg, aki rögtön
észrevett minket és mosolyogva jött üdvözölni.
Junho
profi módon próbálta terelni a figyelmen Nick és előző szerelmének témájáról,
próbáltam elhitetleni vele, hogy ez sikerült neki. Végülis félig-meddig
tényleg.
Kétségtelenül
a földbe tiport ez az információ, de legalább tudtam, hányadán állunk. Ha Nick
szereti még ezt a lányt, akkor nehezen fogom elérni azt, amit szeretnék.
Viszont, ha csak nem érzi magát biztonságban nők köreiben Viki miatt, akkor
valamivel reményekkel teltebb lehetek. Könnyebb lerombolni egy rosszul
felépített képet az ember fejében, mintegy folyamatosan másvalakire gondolóra
érzelmileg hatni.
Végül
számomra is kiderült Junsu mennyire jófej. Kedves, udvarias, egy kicsit
nőcsábász dumával, de nagyon hamar levett a lábamról és nevetgélve mentünk
vissza a nappaliba. Ekkorra már mindenki ott volt – Nick kivételével – és az
MBC egyik zenei műsorát nézték, pontosabban a Music Core-t.
Engem
ez annyira nem hatott meg, jobban lekötöttek a gondolataim, folyamatosan azt
kérdezgettem ki lehet ez a lány… és, hogy rendben leszünk-e Nickkel? Egyáltalán
össze fogunk mi jönni valaha?
Ezen
gondolataim közepette mentem a konyha felé, hogy – talán – rákérdezzek ezekre.
A
konyhában egy sertepertélő Nicket találtam, aki épp egy fakanalat tartott a
kezében és megkavarta az egyik edényben gondolom a pörkölt alapot. Kuncogtam
egy sort, furcsa volt őt így látni. Felkapta a fejét és szélesen elmosolyodott.
-
Megkóstolod? – nyújtotta felém a
kanalat. Bólintottam és odamentem hozzá. Felém nyújtotta a kanalat, megfogtam a
kezét és segítettem.
-
Na? Milyen? – kérdezte csillogó
szemekkel.
-
Ehető. Elkélne még egy kis só és bors.
-
Azt mondod? – vette elő a fűszereket.
Segítettem előhlászni a dobozból a megfelelő fűszereket, kivettem a kezéből a
fakanalat és hozzáértően adagoltam még egy keveset mindkettőből az ételhez.
-
Óh, nagyon profinak látszol.
-
Szeretek főzni – húztam meg a vállam.
– Áh, még nem tettél fel vizet forralni a tésztának?
-
Hát, öö, nem – vakarta meg a tarkóját
és gyorsan elővett egy nagyobb edényt. Orvosoltuk a problémát és feltettük a
sós vizet a gáztűzhelyre.
-
Köszönöm – mosolygott.
-
Ugyan.
-
Mit csináltatok eddig?
-
Felébresztettem a srácokat, meg
Junsuhoz is betértünk. Lényegében megmutatta a szobákat Junho. Meg beszélgettem
vele… - hirtelen elhallgattam, mert nem tűnt jó ötletnek, kiadni most mindent
magamból. Hagynom kellene leülepedni egy kicsit. – Áh, éhes vagyok –
sóhajtottam fel. Elmosolyodott megtörölte a kezeit a kötényébe és elém állt. Én
a konyhapultnak támaszkodtam, onna néztem mit csinál. Egészen közeljött hozzám
és jobb kezével a pultnak támaszkodott, közvetlenül mellettem téve le kezét.
Kezének mozdulatait követtem a tekintetemmel, majd felnéztem. Kicsit
összehúztam a szemem, hiszen nem értettem. Amikor kettesben voltunk sosem
közeledett ilyen módon, most pedig, amikor kivagyunk téve öt kíváncsi
szempárnak, nem zavartatja magát.
-
Miről beszélgettetek? – kérdezte
halkan és a másik kezével is megtámaszkodott, ezzel mintegy csapdába ejtve
engem. Az ő csapdájába. A karjaiba. Nehezen, vettem egy mélyebb lélegzetet és
felpillantottam csintalanul mosolygó ajkaira.
-
Mit csinálsz?
-
Támaszkodom – vont vállat és lépett
egyet felém. Alig két lépés választotta el tőlem.
-
De így?
-
Ühüm – bólintott.
-
Élvezed, hogy ezt teszed velem, igaz?
– sóhajtottam és elpillantottam a válla felett.
-
Mit teszek veled? – még egy lépés.
Elcsendesedtem. Jobb karját a vállamra rakta. Megéreztem a súlyát, de nem
szakítottam meg a szemkontaktust. Kezem karjára raktam és csendben fürkésztük a
másik tekintetét.
-
Megőrjítész – súgtam végül és
lemondóan sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem és éreztem másik karját a másik
vállamon. Kezem automatikusan tettem bal karjára. Homlokát az enyémnek
döntötte, és nem mertem kinyitni a szemeim. Reszketegen felsóhajtottam, és
vártam.
-
Tudom – felelte végül, ami kicsit
megdöbbentett, és jobban rászorítottam karjaira. – Csak maradjunk így egy
kicsit – suttogta és amikor kinyitottam a szemeim, láttam mennyire nyugtalan a
tekintete. Csukott szemei és arcizmainak feszültsége bizonyította be számomra,
hogy eszméletlenül küzd magával. Próbál közelebb engedni magához. Tudtam, hogy
nem szabad szóba hoznom Victoriát. Most nem.
Fürkésztem
tekintetét és szótlanul karoltuk a másikat. Kicsit olyan volt, mintha
kapaszkodtunk volna egymásba. Amíg én így elmerültem a gondolataimban, magához
húzott és rendesen megölelt. Karjai derekamon és a lapockámon átíveltek, fejét
a vállamra hajtotta és sóhajtott egy mélyet. Tudtam, hogy feszegeti a határait.
Bátortalanul
és gyengéden öleltem vissza, belemarkoltam a pólójába és állam próbáltam
vállára helyezni, de tekintve a magasságbeli különbségeket, csak a mellkasához
tudtam bújni. Megnyugtatólag végigsimítottam párszor a hátán, mire újabb sóhaj
hagyta el ajkait.
Kicsit rossz
volt annak a tudatában lenni, hogy egy számomra ismeretlen lánnyal kell
küzdelmet folytatnom, vagyis inkább elkell őt felejtetnem, valaki olyannal,
akihez abszolút nehéz közel férkőzni. Elmosolyodtam, hiszen én is ilyen voltam
egészen addig, amíg nem találkoztam Vele.
Csend volt
kettőnk között, szótlanul öleltük egymást, a nappaliból a fiúk halk
beszélgetése, a TV hangosabb zajai töltötték be a köztünk lévő csendet.
Pontosan kilehetett venni, mikor ki énekel, a fiúk csak a felkonfok alatt
sustorogtak, úgy néz ki, érdekelte őket a többiek fellépése. Sorstársaik
megmérettetése.
Egy lehetlenyi
csók. Ez zökkentett ki abból, hogy másokkal foglalkozzam. Belecsókolt a
nyakamba és orrával megsimogatta a bőrömet. Kirázott a hideg és kétségbeesetten
csipmaszkodtam belé. Karjaimat szorosabbra fontam körülötte és egy újabb
reszketeg sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nagyon régóta vágytam már rá.
Megismételte,
de most hosszabban. Félrebillentettem a fejem, hogy jobban hozzáférhessen a
nyakamhoz, mire éreztem a bőrömön, hogy mosolyog.
Én is
elmosolyodtam, és egy kicsit távolabb húzódott tőlem. Csak annyira, hogy egymás
szemeibe tudjunk nézni. Tekintetét látva elvigyorodtam és zavarba jöttem.
-
Nem vagy fair játékos – sóhajtottam, ő
pedig kuncogott és lazított a szorításán, amit a derekamra mért.
-
Te sem – csóválta a fejét. Újra elhallgattunk
és csak egymást figyeltük. A TV zajai alapján egy újabb felkonf következett.
 |
Hirtelen
már nem érdekelt, hol vagyok. A vér kifutott minden tagomból, ledermedve álltam
– elvileg – annak a férfinak a karjaiban, akit szeretek.
Először
csak az R&B ritmusa érte el a fülemet. A fiúk üdvrivalgása is fura volt
kicsit, de nem bántam. Nickre koncentráltam.
Aztán
a ritmushoz, ütemhez, dallamhoz egy hang is párosult én pedig döbbenten álltam.
“Az
nem lehet… az nem lehet…”
Kinyitottam a szemeimet, az
aggódó Nick tekintetét szinte észre sem vettem. Bizonyára megfeszült testemből
következtetett arra, hogy valami történt velem. Tovább figyeltem a TV hangjára
és egyre jobban kételkedtem abban, hogy ez valóban megtörténhet.
-
Jay… - leheltem a nevet, mely egykor
oly sokat jelentett nekem. Nick értetlenül nézett rám, szorosabban tartott,
érezte, hogy elbizonytalanodtam. A refrénnél, már biztos voltam. – Jay –
mondtam újra, gyorsan kibújtam Nick öleléséből, és a nappaliba futottam. Nick
jött utánam.
-
Jay – mondtam újra és a képernyőre
meredtem. Kezemet a szám elé kaptam és néztem a fekete hajú, napszemüveges, kitetovált
srácot a tv-ben, ahogy teljes beleéléssel táncolt, énekelt és rappelt. Rezignált
léptekkel közeledtem a kanapé felé, és leültem Junho mellé. Könnyek lepték el a
szemeim, de gyorsan visszanyeldestem őket.
Egyetlen szó
nélkül néztem végig a fellépését, nem törődve a srácok figyelő pillantásaival.
Tudtam, hogy nem értenek semmit. Amikor lement a színpadról a fiúk leljebb
vették a hangerőt és egy emberként fordultak felém. Én még mindig megrökönyödve
néztem a képernyőt.
-
Jasmine… - szólított meg Nick, de nem
reagáltam rá. – Kedvesem – guggolt le elém és megfogta a kezem. – Minden
rendben? – kérdezte gyengéden, mire megráztam a fejem.
-
Hé! Ne ijesztgess, mondj valamit –
lökött meg egy kicsit Junho.
-
Yah! – vágta tarkón Wooyoung Junhot. –
Ne ríkasd meg az istenért! – mondta dühösen és megnyugtatólag rászorított a
vállamra. Fel se tűnt, hogy újra könnyezem. Kezeimet a szemem elé kaptam és
próbáltam visszatartani.
-
Mitől lettél ilyen feldúlt? – kérdezte
Taec a maga mély, férfias hangján, mégis tudtam, hogy aggódva kérdezi.
-
Én – kezdtem, de elakadtam. – Szóval…
- felsóhajtottam és Nickre néztem, aki még mindig előttem térdelt. – Ne
haragudj – suttogtam felé. Istenem épp az áhított csókom felé haladtunk, amikor
lelkileg rommá váltam pár perc alatt, ez is mind Jay miatt. Vállat rántott és
bíztatóan elmosolyodott.
-
Mondd el oppának, mi történt – mondta
halkan, mire elmosolyodtam. Amolyan keserűen.
-
Nem hittem, hogy látom még őt valaha –
böktem fejemmel a TV felé.
-
Jay hyungot? – kérdezte Chansung. –
Ismered őt? – némán bólintottam.
-
Honnan? – kérdezték egyszerre többen
is. Nick kíváncsi tekintetét már nem bírtam állni, így Junho vállának dőltem,
tekintetem a kanapé bőr redőire szegeztem. A srác rögtön védelmező ölelésébe
fogadott.
-
Még New Yorkból – mondtam lassan. –
Azt mondta, Szöulba jön… így… szakított velem – sóhajtottam, mire éreztem, hogy
Junho megmerevedik mellettem.
-
Te és Jaebum együtt voltatok? –
kérdezte Junsu. Felnéztem és mindenki csodálkozott.
-
Ő volt az első és eddig egyetlen
szerelmem – nem tulajdonítottak nagy ügyet az “eddig” szó elhangzásának, hála
istennek. Megint meggondolatlanul beszéltem… a “szerelmem” szó viszont elnyerte
mindenki kíváncsiságát, és dülledt szemeket meresztettek rám, hápogva a
döbbenetből csak nem ocsúdva fel. Egyre jobban kezdtem összezavarodni. Most mi
van? Én nem lehettem szerelmes? Ennyire megdöbbentő? Mi van ezekkel a
srácokkal?
