One Shot - Relationship

Annyeong!
I know, újra eltűntem, igazából erről totálisan az EXO tehet, mert minden napomat ők töltik ki. Most is egy olyan történettel jelentkezem ami róluk, vagyis egyvalakiről szól, két vagy harom részletben fogom feltenni, mert igazából még nincs kész, de megosztom most az első részét, amíg van bátorságom, mert ilyet még sosem írtam. Mármint... majd a Par II-ben magyarázkodom >.<

Örülnék, ha megdobálnátok pár véleménnyel, legyen ez a szülinapi ajéndékom tőletek, ugyanis hetedikén töltöttem a 19-et. Jó, most tizenkettedike van, de értitek, azóta ez az első bejegyzésem. :$

Relationship

Part I

Több mint fél éve nem hallottam felőle semmit. Azt mondta, hogy majd keres. Egy kicsit visszavonulnak, de ne aggódjak keresni fog.

Olyan naiv voltam, hittem neki, és úgy gondoltam nincs okom aggodalomra.
Sosem voltam az a fajta lány, aki rácsimpaszkodik valakire. Ha éreztem, hogy nem kívánatos személy vagyok, simán lekoccoltam és nem érdeklődtem többet az illető felől. Vele is így voltam. Azt mondta keresni fog, de nem tette, én pedig az Istenért sem vettem volna kezembe a telefont.

Tudta, hogy többet érzek iránta, mint puszta barátság – hogyne tudta volna, amikor elmondtam neki… - mégis ilyen könnyen eldobott magától.
Megértettem mindent vele kapcsolatban. Én is benne voltam ebben a világban. Én is nagyon jól tudtam, milyen, az, amikor túlhajtják az embert. Nagyon jól tudtam, milyen az, amikor cseppnyi magánszférádtól is megfosztanak, és folyton dirigálnak és osztják az észt, hogy hogyan kéne még jobban csinálnod. Ezért tudtam olyan toleráns lenni vele kapcsolatban.

A szemeim előtt nőtt fel, végig követtem az egész életét, tudtam, min megy keresztül. Zokszó nélkül vettem, amikor lemondta a találkáinkat, vagy csupán elfeledkezett róla, mert nem engedték el a táncpróbákról. Én is voltam így, akkor ő várt rám.

Kölcsönösen bevártuk a másikat és sosem vetettük a másik szemére. Én most mégis becsapottnak éreztem magam, amiért ilyen csúnya módon felszívódott. Tudtam hol keressem, de mivel ő ezt nem tette, nekem eszem ágában sem volt feladni az önbecsülésem – és ezt ő nagyon jól tudta.

Fél év alatt egyszer sem találkoztunk sehol sem, még csak véletlenül sem. Egyetlen díjátadón sem, tekintve, hogy ők a comeback-jükön dolgoztak. Más kiadónál voltunk, hála a jó égnek, így nem kellett nap, mint nap találkoznom – esetleg – bűnbánó tekintetével. Tudtam, hogy rögtön megenyhülnék.

De ezúttal nem akartam neki megbocsájtani. Még egyszer sem fordult elő, hogy ilyen sokáig kizárt volna az életéből, és ez roppant módon sértett.

Nem hiányzom neki? Hogy tud nélkülem élni? Ennyit jelentek neki? Ennyit jelentettem neki? Túl sok voltam az életében?

Ilyen kérdések tolultak agyamba, akárhányszor rágondoltam. De mostanában már egyre kevesebbszer fordult meg gondolataim között. Túlságosan lefoglalt a saját életem, hiszen én is egy comeback közepén voltam, és a rajongóim már tűkön ültek. A visszatérő dalom stílusosan a Bad Boy címet viselte, amit nem titkoltan én írtam egy-egy dühös pillanatomban, amikor rájöttem, hogy teljesen kizárt az életéből. Természetesen, amikor a kiadóm kezébe került, átírták, hogy egy kicsit szaftosabb legyen, de már nem álltam le ilyesmiken dramatizálni. Tudtam, hogy az én érdekemben teszik, hogy még „eladhatóbb” legyek, és nem érte meg a felháborodás legkisebb jelét sem kimutatni, hiszen elérték, hogy ország-világ ismerje a nevem, és ezért míg élek hálás leszek, bármennyire is hajtják ki belőlem a szuszt, aláznak meg, és tiltanak meg dolgokat. Ebbe születtem és ezt akarom csinálni. Ahogy Ő is.

Izzadtan és elégedetten, egy vizespalack kupakjával birkózva lépdeltem le a színpad lépcsőjéről. Egy kissé szuszogtam, de boldog voltam. Ez volt az első fellépésem a 2013-as második visszatérésem évében. Az első még januárban volt, most pedig már augusztus van. És ebben az évben még egyszer sem találkoztam vele.

JYP mosolyogva jött oda hozzám, hogy elhalmozzon pár dicsérő szóval. Tiszteletteljesen hajlongtam előtte, megköszöntem mindenki kemény munkáját, én pedig igyekeztem az átöltözéssel, hiszen még nem volt vége az estének. A rajongók kántálása nyugalmat hozott a lelkemre, végre fellélegezhettem, hiszen az ő visszajelzéseik biztosították számomra, hogy tényleg jó az, amit csinálok. Pár pillanatra kilestem hozzájuk, adtam pár autogramot, fotózkodtam velük – abszolút titokban, a menedzserem nem szerette ezeket a kis magánakciókat, amiket néha-néha elkövettem, de hát istenem, megérdemlik, órák óta ácsorogtak azért, hogy lássanak. Mindig is tiszteltem és szerettem a rajongóimat. Még a legrosszabbakat is, akik a hajamra áhítoztak, vagy a fehérneműimre, vagy akik mocskos dolgokat üvöltöztek a fülembe, vagy a színpadra fel. Megértettem őket. Én is voltam valamikor ugyanilyen. Mármint rajongó, oké, én szolidabban folytattam ezt a fajta dolgot, de minden mögé láttam logikát, még ha kicsit görbe is volt.

Na, de ennyit erről. Javában teltek a napjaim, a visszatérésemmel kapcsolatos fellépések és megjelenések minden időmet lekötötték, éppen Kínából tartottam haza, mert ott is promotáltunk a kiadóval. Szerettem Kínában lenni, valahogy sokkal másabb volt, mint Korea pedig egy népcsoporthoz tartoztunk, na, mindegy.

Hullafáradt voltam, amikor megérkeztem az incheoni reptérre. Álmosan fújtam ki magam és vártam a menedzseremet és a táncosaimat, és egyéb embereket, akik még velem voltak, éppen a csomagokat vették fel, míg én egyhelyben ácsorogtam a terminál rengetegében. Hajnali három körül járt az idő, mégis viszonylag sokan mászkáltak még bent.

Unatkozva forogtam a tengelyem körül, hátha megpillantom a többieket, de csalódnom kellett, sehol sem voltak. Már épp ott tartottam, hogy megyek, leülök, amikor megakadt a tekintetem egy csoporton. Befelé jöttek, tehát ők is hazatértek. Sokan voltak. Tizenketten, plusz még pár ember. Lelkesen társalogtak valamiről.

Említettem, hogy épp indultam, hogy leülhessek, nos, ez nem vált valóra, ugyanis földbe gyökerezett lábbal álltam egyhelyben, a levegő bennrekedt a tüdőmben, teljesen le voltam döbbenve, sokkolódva. Nagyokat pislogtam, hátha csak hallucinálom a mérhetetlen fáradtságom miatt – több mint huszonnégy órája nem aludtam – de rá kellett döbbennem, hogy ezek nem puszta képzelgések. Bárhol és bárhogyan felismertem volna. Egy szempillantás alatt tudtam, kit bámulok. Ez nem véletlen volt. Nem csak megláttam egy érdekes figurát. Őt láttam meg. Idegesen szívtam fel a levegőt, ökölbe szorítottam a kezeimet és összeráncoltam a szemöldököm.

Bántott az, hogy látom. Régebben jólesően sóhajtottam fel és elmosolyodtam, szívem boldogan itta magába a látványt. Most viszont dühös voltam. Magamra. Ugyanezeket éreztem. Természetesen sértett önbecsülésem nem hagyta ezt annyiban, de a szívem össze-vissza kalimpált percek óta, a térdeim és kezeim remegésbe kezdtek, tehát a testem jelezte az agyamnak, hiába a nagy ellenállás, ha még mindig ugyanúgy érzek iránta.
Ez bántott a legjobban. Hiszen nem kellek neki. Akkor én miért táplálok felé továbbra is érzéseket?

A napszemüvegemet feltoltam a fejem tetejére és tovább figyeltem az önfeledt társaságot. Tekintetük nyúzott volt – némelyiké, legtöbbjük napszemüveggel fedte el karikás szemeit, ahogy én is – fáradtságukat, mosollyal és hangos beszélgetéssel próbálták leplezni. Tipikus fiúk: nem akarták, hogy bárki is gyengének, elesettnek lássa őket. Néhányan elindultak, hogy felvegyék a csomagokat, de a banda jó hogy nem fele ott maradt. Köztük ő is.

Fogalmam sincs honnan vettem ezt a jókora bátorságot, nem tudtam kontrollálni tetteimet, mielőtt észrevehettem volna, már dübörgő szívvel és összeszorított kézzel elindultam felé. Kiszáradt ajkaimat megnyaltam és nem álltam meg. Célirányosan tartottam felé – ő nem vett észre. Nem tudom miért indultam el felé, fogalmam sincs, mit fogok mondani, tenni, ha odaértem hozzá: Pofozzam fel? Tegyek szemrehányást? Törjek ki hisztirohamban? Üssem, amíg bírom? Vagy csak essek boldogan a karjaiba és felejtsek el mindent?

Aztán a következő kérdés, ami felvillant az agyamban: Hülye vagy?
Mielőtt megtorpanhattam volna és irányt változtathattam volna, az egyikük észrevett. Meghökkenésére a többiek is felfigyeltek és lassan mindegyikük észrevett. Zavarni kezdett a karikás és fáradt tekintetem, ezért kirántottam a szemüveget a hajam közül és a szemeim elé vetettem. Tudtam, hogy komor a tekintetem, leolvashatatlan, jó voltam póker arcban. Ő is észrevett, testével teljesen felém fordult és tisztán kivehető volt az arcán a döbbenet.

Szőkés-szürkés haját baseball sapka alá tuszkolta – tavaly még barna volt – szemüvegét hirtelen lekapta, édes barna szemei kikerekedtek, amikor realizálódott benne, hogy tényleg én vagyok az. A többiek feszült figyelemmel kísérték párosunkat. Mind tudták ki vagyok én. Megpróbáltam kikerülni azokat a gondolatokat, amivel felmértem, mennyire helyes és szexi. Egy Wolfos feliratú melegítőnadrág volt rajta egy fehér pulcsival és fekete silttel fehér felirattal, fekete napszemüvege most már kezében volt. Pár méter választott el tőle és én megálltam. Ránéztem, és annak ellenére, hogy engem szemüveg takart, nem bírtam állni a tekintetét, lesütöttem szemeimet és kezeim ökölbe szorultak. Csalódottság és a düh keveréke vont uralma alá, így felsóhajtottam.

 -      Gina… - hívott a becenevemen, döbbent hangja hallatára felemeltem a fejem. – Régen volt már – mosolyodott el hirtelen, bennem pedig megfagyott a vér. Egyrészt azért, mert imádtam a mosolyát, másrészt megrökönyödtem azon, hogy mennyire nem törődöm. Mintha tartottuk volna a kapcsolatot egymással. Mintha mi sem történt volna kettőnk között. Én szerelmet vallok ő meg felszívódik. Áh, biztosan csak véletlen!
Dühöm jeléül újra lekapom a szemüvegemet és összeszorított ajkakkal meredek rá.

 -      Hogy vagy? – kérdezte és félrebiccentette a fejét. Lehunytam pilláim és vettem egy mély levegőt. Vállaim leroskadtak és nyugalmat erőltettem magamra. Kezemmel legyintettem egyet és szomorúan néztem csoki szemeibe.

 -      Én csak… egy kósza késztetést éreztem, hogy idejöjjek. Ha tudok gondolkodni nem teszem meg. Ne aggódj. Bocs – biccentettem ridegen és hátat fordítottam neki. Sietős és nagy léptekkel indultam el saját társaim felé, akik integetni kezdtek nekem.

 -      Ye Jin! – kiáltott utánam értetlenül. Nem számított nálunk a beszédstílus, gyerekkorunktól kezdve ismertük a másikat. Megtorpantam, majd erőt véve magamon, nem hátrafordulva újra elindultam. Viszonylag lendületesen. Nem hittem, hogy utánam fog jönni. Pedig a csuklómra szoruló marok erről árulkodott. Megállásra ösztökélt és maga felé rántott.

 -      Engedj el – mondtam halkan és hűvösen.

 -      Miért? – lépett hozzám közelebb. Idegesen cikázott körbe a tekintetem.

 -      Sosem tudhatjuk, ki fotóz így le bennünket. Az interneten akarsz landolni Kai és Ye Jin! felirattal? – sziszegtem halkan, mire vállat vont és tett egy lépést hátra, de a kezem nem engedte el. Nyomatékosan odapillantottam, de csak meglóbálta a kezeinket és vigyorogva nézett rám.

 -      Hiányoztál – mondta kisvártatva én pedig se köpni se nyelni nem tudtam.

 -      Ne csináld ezt – suttogtam és elfordítottam róla a tekintetem. – Te hagytál magamra, nem én téged.

 -      Ye Jin-

 -      Ne… elég.. engedj el, nagyon haragszom és dühös vagyok.

 -      De hát.. de hát.. én nem. Fél éve készülünk a visszatérésre.

 -      Én is, jézusom. Tudom, hogy feszített a tempó. De eddig is az volt Jongin. És te csalódást okoztál. Ne mondd, hogy hiányoztam. Ne is gondolj rám. Én már elengedtelek – suttogtam elhaló hangon és döbbenetéből adódóan kezei elernyedtek, kapva az alkalmon kicsúsztam markából rápillantottam eltátogtam egy „viszlátot” és sietősen a többiekhez mentem.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, majd védelmező táncos oppám karjaiba vetettem magam. Megsimogatta a fejem, majd anélkül, hogy ránéztem volna, elhagytuk a terminált.

Rossz volt, fájt, és lehet, hogy már másként csinálnám, de ezen nem tudok már változtatni, sokat számít a büszkeségem, és mivel elhasználtnak és kidobottnak éreztem magam, nem engedhettem, hogy úgy viselkedjen, mint aki nem bántott meg.  Most legalább tisztában van velem. Teljes mértékben.

Azóta sem keresett. Én sem őt, természetesen. Még rosszabbul esett, hogy a találkozásunk után sem vette a fáradtságot és keresett meg.

Az egyik TV-s fellépés után dögfáradtan estem a szobámba, alig vártam, hogy aludhassak. Hajnali három felé járt az idő és akármennyire is voltam fáradt, nem jött álom a szememre. Vajon miért…
Sóhajtva fordultam a másik oldalamra, amikor hangosan rezegni és pittyegni kezdett a telefonom. Üzenetem jött. Sóhajtva emeltem fel a készüléket és nyitottam fel a borítékot. Az egyik legjobb barátnőm, írt nekem. Mindössze egy youtube linket és a saját véleményét, ami tulajdonképpen kiolvashatatlan betűk egymásutánisága és nyáladzó, elpirult smileyk voltak.

Kíváncsiságomból adódóan rögtön a linkre koppintottam és kisvártatva megjelent a videó. Már a címből sejtettem mit fogok látni. De nem gondoltam, hogy ilyen mély hatást fog gyakorolni rám.
Az EXO visszatért a Growl című számukkal, nekem pedig majd kiesett a szívem a helyéről, a tenyerem izzadni kezdett, a telefon csak úgy csúszkált a markomban. Lélegzetem felgyorsult és néha sikítgatni lett volna kedvem. Eszméletlenül szexi kisugárzása volt mindenkinek. DE mindenkinek! Gombóc nőtt a torkomban, ahogy szemeim minduntalan a táncoló Kaira tapadtak. Le sem tudtam venni a szemem róla. Egyikük sem táncolt azon a szinten, mint ő. Annyira a vérében volt, hogy számára a tánc olyan volt, mint másnak a séta vagy a levegővétel. Annyira jól állt neki, és annyira megváltoztatta a személyiségét. Teljesen más emberré vált akkor, amikor táncolt. Akkor sokkal férfiasabb, vadabb, dögösebb volt, a való életben is megvolt ez bene mind, csak sokkal kisebb mértékben, túlnyomó részben inkább édes volt. De ha azt vesszük, akiket nem ismert – főleg lányokkal – nagyon rideg és lekezelő tudott lenni, sok vitánk ebből adódott.

A legelső gondolatom az volt, a videoklip után, hogy látnom kell őt. Nagyon akartam őt. Annyira, mint ez a durva nyolc hónap alatt egyszer sem. Szükséget éreztem rá, az érintésére, a tekintetére, a mosolyára. Emlékeim feltörtek, ahogy könnyeim is, a telefont félredobva, temettem arcom kezeimbe, és próbáltam nem foglalkozni megfeszülő ágyékomról. Óh, igen, így is vágytam rá. Mondtam, hogy nem csak barátként tekintek rá, és amikor ezt vele is közöltem – totál magabiztosan – bevágta, hogy visszavonulnak, és majd keres. Azóta is keres valahol a messziségben…
Talán ezért sérelmeztem annyira ezt az elmúlt csendes időszakot. Mert én kitárulkoztam neki, ő pedig ignorált engem. Borzasztó érzés volt tudni, hogy mennyire kell nekem, és azt is, hogy mennyire eltoltam ott a reptéren…

Sírásom csitulása után újra megnéztem a videót, majd zakatoló szívvel és rossz érzésekkel vegyülve aludtam el arra a maradék pár órára, amíg fel nem ver valaki.

Amikor a menedzserem azt mondta, hogy este az Mcountdownon fogok fellépni csipetnyi izgalmon kívül nem éreztem mást. Minden fellépésem előtt izgultam. De semmi másra nem gondoltam, úgy éreztem, csak a szokásos lesz. 
Egész nap próbáltam elkerülni az egyedüllétet és a gondolkodást. Nem akartam Jonginnel fárasztani magam. Rájöttem, hogy ez a nyolc hónap távolság kettőnk között csak még jobban elmélyítette az érzéseimet. Sokkal jobban hiányzott, vágytam rá és minden porcikámmal remegtem az érintésért. Szó se róla, tényleg rengeteget változott az utóbbi időben – legalábbis a külseje – és ez még jobban felcsigázott. Tudom, hogy nagyon furcsa így látni engem, hiszen totál ellentétesek a szavaim, de valóban így érzek. Míg az eszemmel elküldeném melegebb éghajlatra, a szívem azt mondja, fejezzem be a magammal folytatott csatát és fogadjam el, hogy a szívem és agyam közötti mérkőzés a szívem javára dőlt el.

Este az öltözőmben sürögtek-forogtak körülöttem az emberek, próbáltak gyönyörűvé varázsolni. Egyszer csak nyílt az ajtóm, és egy vigyorgó Junhot pillantottam meg az ajtóban. Integetett, mire hümmögtem egyet és intettem az ujjammal, hogy jöjjön beljebb.

 -      Na, mi újság? Hogy haladsz?

 -      Mindjárt készen vagyunk – szólalt meg helyettem a sminkesem. A fodrászom az utolsó hajszálat fújta le hajlakkal, a szememen egy utolsó ecsetvonás és elhajoltak előlem. A tükörbe néztem, onnan mosolyogtam Junra és megfordultam, hogy megölelhessem.

 -      Régen találkoztunk – morogta halkan és megdörzsölte a hátamat.

 -      Aki állandóan Japánban van, az ne is csodálkozzon ezen – mondtam kicsit szemrehányóan, mire felnevetett és elvette a stylist kezéből a magas sarkú cipőmet, leültetett és a lábamra akarta húzni. Letérdelt és egyik kezébe vette a jobb párat. Teljesen belepirultam a dologba, lábammal vállon böktem és lehajoltam, hogy elvegyem a cipőt.

 -      Komolyan ennyire zavarba akarsz hozni? – suttogtam szégyenkezve, mire felnézett rám belecsókolt az arcomba, amolyan cuppanósan, hogy növelje zavaromat és édesen felnevetett.

 -      Annyira jó húzni téged – jelentette ki és levetődött a kanapéra. Fáradtan sóhajtottam, hogy már megint kezdi és felvettem a magas sarkút. Megcsodáltam az immáron sokkal csinosabb bokámat, beharaptam az alsó ajkam – a gyengéim a cipők – és felálltam, hogy megnézzem az összhatást a tükörben.

 -      Ne aggódj, vadítóan festesz – incselkedett velem és mögém lépett. Felemelte a kezét, de gyorsan közbevágtam.

 -      Ha most azt akarod tenni, amire gondolok, kizavarlak! – hadartam, ő pedig vigyorogva csóválni kezdte a fejét és átölelte a derekamat. Fejét a vállgödrömbe hajtotta és nézte kettősünket a tükörben.

 -      Megmondtam. Hagyj magamra. Kell pár perc, míg felkészülök – suttogtam és le akartam fejteni kezeit magamról, de nem hagyta. Szorosabban ölelt és úgy kezdett el beszélni. – Ne csináld ezt Junho – nyögtem fáradtan, mire felsóhajtott és felnézett, hogy a tükörben kezdhessen szemezni velem.

 -      Kik a mai fellépők? – kérdezte témát váltva és éreztem, hogy karjai még közelebb vonnak magához.

 -      Nem tudom. Miért? Azt hiszem a Beast – vigyorogtam elrévedő tekintettel.

 -      Az EXO is fellép – suttogta én pedig megfagytam a karjaiban. Tehát ezért csinálta ezt. Sokkos ábrázatomra nézve a tükörben, észbe kaptam és kirántottam magam a karjai közül.

 -      Tényleg? Nem is tudtam – szórakozottan túrtam a hajamba és elindultam kifelé.

 -      Hová mész? – kérdezte. – A műsor már elkezdődött.

 -      Tudom. Épp ezért megyek. Meg kell őt néznem – fordultam vissza hozzá. – És Gikwang Oppát is meg akarom szorongatni – pirultam bele a végébe, elmosolyodott és felém lépett, mire hátráltam és kinyitottam az ajtót. – Ne csináld már ezt minden alkalommal – fenyegettem, mire hangosan felkacagott.

 -      Miért veszed ennyire komolyan? – vont vállat, mire fújtattam egyet.

 -      Ismersz! Mindent komolyan veszek – vállat rántottam, lemondóan sóhajtott és csípőre tette a kezét. Elmosolyodtam. Szerettem, hogy próbált rólam gondoskodni, de a perverz játékaival az őrületbe kergetett. Odatipegtem hozzá átkaroltam, a lapockáját simogattam és megpusziltam az arcát.

 -      Hálás vagyok neked – suttogtam, ő csak elmosolyodott.

 -      Ne tépd le a fejét – válaszolta, mire bizonytalanul biccentettem és elhagytam a szobát. Tényleg nem tudtam mit fogok csinálni. Először is megjátszom, hogy nem tudok róluk…

A Backstage felé haladtam, de előtte minden öltözőbe bekukkantottam, hogy megnézzem, ki van még bent. Az EXO és Beast mellett még fellépett az Infinite, Ailee és f(x) is – akiket nem különösebben kedveltem – voltak még mások is, de őket ismertem jobban. Véletlen egybeesés, hogy Aileevel ugyanaz a nevünk, csak neki van egy színpadi neve.
Nem nagyon volt már senki sem az öltözőkben, így a színpad mögé merészkedtem, a táncosaim már ott voltak, így melléjük csapódtam. Nevetgélve beszélgettünk, próbáltam oldani a feszültséget, ami egyre csak nőtt és nőtt bennem. Még nem vettem őket észre, nyilván nem voltak még itt.

 -      Ye Jin! – hallottam meg egy kicsit magas hangot, mire odakaptam a fejem és széles mosollyal köszöntöttem az illetőt.

 -      Oppa! – sétáltam oda hozzájuk. Majdnem mellettünk álltak.

 -      Óh, de csinos vagy – dicsért meg. Én is végignéztem magamon, tapadós, bőrhatású cicanadrág volt rajtam egy fekete köves magas sarkúval és egy lenge, bő fehér felső, semmi, még minta sem díszítette, az anyagán volt a hangsúly, mely sokat sejtetett, de nem mutatott semmit. A hossza és bősége miatt, viszont, amikor felemeltem a karom, akkor csípőcsontom és hasam közötti bőrterületet kendőzetlenül látni engedte. Kicsit áttetsző is volt, de igazából nagyon kedveltem az ilyen ruhadarabokat. Nagyon nőies és dögös is volt egyben.

 -      Köszönöm – mosolyogtam. Ahogy elsimítottam hajam a szememből kezemen csilingelni kezdtek a karkötők.

 -      Oh! Egyforma! – tartotta fel a csuklóját és valóban egyforma karperecünk volt. Ezüstszínű, széles és csavart. Nem volt sem nőies sem férfias, így nem volt olyan megdöbbentő, hogy ő is ilyet hord, az viszont igen, hogy pont ma kaptuk mindketten ezt a kiegészítőt. Kíváncsian tettük egymás mellé kezeinket, de tényleg egyforma volt. Felnevettem, mire ő is.

 -      Hogy vagy? – kérdezte és fejét kicsit oldalra biccentette.

 -      Nem tudok felocsúdni azon, hogy ilyen vörös vagy… - sóhajtottam és megérintettem a haját. – Lenyúltad Hyunseong stílusát.

 -      Változtatni akartam – vont vállat.

 -      Imádom az új számotok – váltottam témát, mire büszkén nevetgélni kezdett, köhintett párat és átkarolta a vállamat.

 -      Melyikünk része a kedvenced? – gyerekességén felnevettem és megadtam az őszinte választ.

 -      Doojoon oppáé – el akart engedni, csalódottsága jeléül, de nem engedtem. – De még mindig Gikwang oppa a leghelyesebb és a kedvencem – pislogtam felé nagyokat, mire egy „jaj, te” elhangzása után karjaiba zárt és megszorongatott. A rajongók – akik nem messze tőlünk végigkövették az eseményeket kettőnk nevét kezdték ordítozni, mire nevetve rebbentünk szét és nemet intettünk kezeinkkel, hogy ez nem az, aminek látszik.

 -      Oppa, ha botrányba keversz, ki kellesz magyaráznod a menedzseremnek. Így is a fejem veszi mindenért – sóhajtottam, mire mosolyogva csóválta a fejét. 

 -      Ne aggódj emiatt. Oppa megvéd – karolta át a derekam újra, megfeledkezve a rajongókról, akik újabb ovációban törtek ki. Zavartan nevetgélve fogtam a homlokom, hogy milyen reménytelen helyzet ez.

 -      Gikwang-sshi, vonuljatok félre! – kiabált be valaki az Infiniteből.

 -      Ó, ne már – lökdöstem félre a nevető idősebbet, aki olajat öntve a tűzre, játékosan lejjebb kezdte csúsztatni a kezét. – Komolyan a halálom akarod – léptem tőle távolabb. Mivel már mindenki kettősünkkel volt elfoglalva, reménykedve pillantottam a közelítő Ailee felé, aki vigyorogva lépett oda hozzánk és húzott maga mellé.

 -      Köszönöm, Unni – rebesgettem pilláim felé hálásan. – Oppa olyan erőszakos – motyogtam álszenten, de a kitörő nevetéshullámot én sem bírtam és én is nevetni kezdtem.

Imádtam ezeket a pillanatokat. Jó, nem mindig voltak ezek, de általában nevetgéltünk és beszélgettünk az utolsó percig, amíg színpadra nem léptünk.

Egy óvatlan pillanatban vettem őket észre. Egy páran figyelték az akciómat Gikwanggal, köztük Kai is, megpróbáltam nem figyelni rá, de a hangulatomnak egy csapásra vége lett. Észrevették a körülöttem állók is, de mikor követték a tekintetemet – ami élesen merült el Kaiéban, aki állta a tekintetem – nem kérdeztek semmit. Nem nagyon tudták mi a helyzet kettőnkkel, azt tudták, jó viszonyt ápolok a srácokkal, de furcsának ítélték meg a mostani viselkedésemet. Tüntetőleg elfordítottam a tekintetem és inkább Yoseobbal kezdtem el társalogni. Még elkaptam Kai értetlen tekintetét és a sóhaját, de már nem foglalkoztam vele.

Bármennyire is hiányzott és imádtam, nem tudtam neki olyan könnyen megadni magam.

Még érzékeltem, hogy Chaenyol elindul felém, de a következő pillanatban egy rántást éreztem a karomon. Fájdalmasan pillantottam az alakra, aki elkövette ezt velem.

 -      Ye Jin-ah! – mordult rám az egyik táncosom. Fiú volt, és néha nagyon mogorva, mint például most, csak tőből akarta leszakítani a karomat. Fájdalmasan dörzsölgettem a karomat és próbáltam eltekinteni sértettségemtől és fájdalmamtól.

 -      Mi a franc bajod van? – mordultam rá. Vissza kellett fognom magam, nehogy fejbe verjem.

 -      Haver, kíméletesebben is felhívhatod magadra a figyelmet – szólalt meg Chaenyol, mikor mellém ért. Dörmögő hangja jólesett a lelkemnek, mosolyogva fordultam felé.

 -      Te ebbe, ne szólj bele, magas srác – oktatta a táncos.

 -      Most komolyan mi a franc bajod van? – néztem rá bosszúsan, míg egy bocsánatkérő pillantást vettem az említett magas srácra.

 -      Mindjárt te jössz.

 -      És? Ezért kell kitépni a karom és bunkózni mindenkivel? Tudod, hogy utállak ilyenkor Jung Hee?

 -      Abszolút nem figyelsz arra, mi folyik a színpadon…

 -      Kit érdekel az fx könyörgöm – forgattam meg a szemem, mire Chaenyol ciccegett mellettem. – Még most sem kedvelem őket Channie – ingattam a fejem, mire elmosolyodott. – Ne aggódj Jung Hee, száz százalékot fogok nyújtani, ahogy mindig – finoman jeleztem, hogy eltűnhetne. Égnek emelte a tekintetét én pedig visszafordultam látogatóm felé. Meglepett a jelenléte.

 -      Rég láttalak – kezdte, mire felnevettem.

 -      Ma akárhány beszélgetést indítványoztam, ezzel kezdte mindenki.

 -      Mert ez az igazság – vont vállat és leült az egyik mélyládára. Követtem példáját és én is leültem.

 -      Tegnap, vagyis ma hajnalban láttam a klipet – kezdtem bele. Rögtön rám kapta a tekintetét.

 -      És milyen voltam? – kérdezte gyorsan. Elmosolyodtam és bólintottam.

 -      Amilyenre számítottam. Kibaszott tökéletes volt mindenki – ide jobb szó nem illett, kicsit meghökkent a szóhasználatomon, de büszkén kezdett vigyorogni, úgy látszott, tetszett, amit hallott.

 -      Kicsit féltem, hogy leoltasz majd minket.

 -      Miért tenném? – kérdeztem meglepve. – Sosem tennék ilyet, mert nem érdemlitek meg.

 -      Én csak… vagyis mind azt hittük, hogy Jongin miatt-

 -      Nézd, az egy külön téma – szakítottam félbe. – Na, őt lehet, beoltom majd, de titeket nem. Imádom a számot és titeket is. Őrült szexi. Minden lány meg fog őrülni értetek.

 -      Remélem is – sóhajtott fel.

 -      Ott van neked Baekkie – vigyorogtam. Imádtam ezzel húzni az agyát.

 -      Ne kezdd te is! – állt fel mellőlem és leporolta a hátsóját. – Komolyan kezd ez az idegeimre menni.

 -      Hey Happy boy kevesebb fanservice és minden a helyén lesz – vontam vállat.

 -      De nem direkt csinálom, és semmi hátsószándékom. Az a baj, hogy ha csak ránézek már is azt mondják, megkértem a kezét gondolatban. Honnan a fenéből tudják, mire gondolok?

 -      Kétségkívül összeilletek. Imádom a Baekyeol couplet – vigyorogtam, mire felsóhajtott és lehunyta a szemét egy pillanatra.

 -      Csak szedjek fel egy lányt, jézusom…

 -      Nem hiszem, hogy a kiadód repesne örömében.

 -      Leszarom a kiadót, belőlünk él, majd én megmondom, mi lesz – morogta, mire nevetni kezdtem és bólogattam. Hirtelen elhallgattam, mert meghallottam a saját számom és a felkonfom.

 -      Bocsáss meg – szaladtam el mellette. A többi EXO-s srác mellett is el kellett rohannom, még a sors is úgy akarta, hogy pont Kainak ütközzek neki. Meglepve nézett rám, de időm sem volt megállni, még nem volt rajtam mikroport.

 -      Jézusom, tudtam, hogy ez lesz…

 -      Fogd be, seggfej – morogtam lihegve a lépcsőn állva és hagytam, hogy rám szereljék a mikrofont. Viszonylag sokat táncoltam, így nem használhattam kézi mikrofont – mindig elhajítottam véletlenül…

Szerencsére az első pár másodpercben nem kellett színpadon lennem csak a srácaim táncoltak, így volt egy szusszanásnyi időm.
Amikor már a színpadon álltam, magabiztos mosollyal az arcomon kezdtem el énekelni. Ilyenkor valahogy teljesen elfelejtettem mik gyötörnek, milyen problémáim vannak, csak arra összpontosítottam, hogy mindent úgy csináljak, ahogy szeretnék. Imádtam a színpadot, és szerintem a színpad is kedvelt engem. Imádtam a közönségem és imádtam minden másodpercét a rivaldafénynek. Incselkedtem a kamerával, rájátszottam a dalban betöltött szerepemre, teljes beleéléssel táncoltam, talán jobban, mint eddig – nem biztos, de lehet, hogy tudat alatt meg akartam mutatni Kainak, milyen szuper is vagyok én – az a majdnem négy perc olyan gyorsan elszállt, hogy észre sem vettem. A szám végén póker arcot felvéve, magasba emeltem a jobb kezem és szapora lélegzetvétellel néztem a hullámzó tömeget. Nem voltak annyian, mint egy koncerten, tekintve, hogy ez csak egy műsor, de sok rajongót engedtek be, és a visszajelzésük megmelengette a szívemet.
Újra elégedetten jöttem le a színpadról, direkt rátapostam Jung Hee-re, mire fájdalmasan kapott lábához és szúrósan nézett rám, de nem szólt semmit sem. 

Még időm sem volt kifújni magam egy érintést éreztem a derekamon, ijedten kaptam fel a fejem.

 -      Észveszejtő voltál. Kérlek, figyelj engem – az elsuhanó Jongin szavai vízhangzottak füleimben, és úgy tettem, ahogy mondta. 

Csók mindenkinek! :)