Klausztrofóbia

Valójában nem tudok sok mindent hozzáfűzni a következő bejegyzésemhez. Hmm... egyszerűen úgy éreztem hódolnom kell írás hobbimnak, így is tettem és ez sült ki belőle. Remélem tetszeni fog nektek. Már ha lézeng errefelé valaki, természetesen... 

Klausztrofóbia

Mind a ketten tudtuk mire készülünk. Mind a ketten biztosak voltunk a másikban. Hogy nem szeretünk egymásba. Nem az volt a célunk, hogy a végén összejöjjünk, szeressük egymást, házasok legyünk és gyerekeket neveljünk fel együtt.
Nem akartunk együtt lenni, ebben az értelemben.

Egyszerűen vonzódtunk egymáshoz… azt hiszem. Vagy csak könnyűvérű nő vagyok. Lehet.

Minden évben szervezünk egy kiruccanást a munkahelyi emberekkel a nyár közepén, amikor a legnagyobb nyaralási szezon van, és amikor úgy érezzük, mi is megérdemlünk egy kis pihenést. Egy utazási irodánál dolgozom immáron öt éve. A főnököm egy egyetemi barátom, az egyik legjobb. Természetesen férfi.
Sosem történt még ez velünk. Ő egyszerűen csak dühös volt… én meg nő, aki egyedül van mióta él és szeretetre vágyik. Azt hiszem, ezekkel lehet magyarázni, azt, ami köztünk volt.
Megszálltunk egy hotelben és programokat szerveztünk. Kirándulás, strandolás, napozás, esti vacsora és iszogatás csak semmi stresszes program.
A kirándulás folyamán megrándult a bokám, így a további sétáktól és túráktól búcsút kellett mondanom, pedig imádtam őket. A nyaralásunk 5 napra szólt, a balesetem már a második napon megtörtént, a negyedik napon pedig…

Minden este együtt vacsoráztunk és sojut ittunk kimerülésig. De ezen az estén valahogy nem kívántam az alkoholt. Joo Won – a főnököm - mérges volt, amikor leült velem szembe.

-          Az anyám azt akarja, hogy házasodjak meg – köpte a szavakat, én pedig meglepve néztem rá.

-          És mi tart vissza a házasságtól?

-          Megőrültél? Ezt most komolyan kérdezed? – dühösen csapta a poharat az asztalra, én pedig mosolyogva vállat vontam. Kisepertem a frufrum a szememből és komolyan néztem rá. Ő is komoly volt. – Miért nézel így rám?

-          Csak elgondolkodtam… hogy az én anyám mit szólna az életemhez.

-          Mikor voltál hozzá utoljára? – kérdezte csendesebben, hiszen nem sokan tudtak a családomról. Ismét vállat voltam.

Tovább panaszkodott az anyjáról és a szenvedéssel teli életéről, a nőről, akit szeretett, de az nem szerette viszont, a húgáról, aki falta a férfiakat és nem tudott tenni ellene és rólam, amiért tarthatatlanul makacs vagyok, és nem keresek egy rendes férfit, meg amiért nem gondoskodok az anyámról.
Számtalanszor bántott meg azon az éjjel a szavaival, de látszatra mind lepattantak rólam. Én is számtalanszor dühítettem fel, amit nem rejtett el és kifejezte nem tetszését ezzel kapcsolatban. Sokáig vitatkoztunk és provokáltuk a másikat, egészen addig, amíg teljesen fel nem húztuk a másik érzéseit.  Amikor körbenéztem a munkatársaimon, a fele már nem volt az étteremben, a másik fele pedig bamba tekintettel meredt maga elé, vagy zagyvált félhangosan részeg hangon a társának, aki szintén olyan állapotban volt. Mindenki előtt legalább három üres soju üveg állt. Előttünk csak egy állt az is félig tele.

-          Hagyj magamra – morogtam, amikor újra felhozta az anyámat, és elkaptam a zöld üveget. Remegett a kezem, így amikor töltöttem magamnak egy kevés az asztalon végezte.

-          Pazarolod a drága italt.

-          Akkor tölts nekem te! Idióta – csaptam le az üveget és kiittam a poharam tartalmát. Viszont amikor tölteni akart dühösen elutasítottam és felálltam.

-          Hová mész?

-          A lifthez. A szobámba. Nem tudom – mivel túl bizonytalan voltam, ő úgy gondolta ez elég ok az aggodalomra és arra, hogy kövessen engem.

Mire elértük a liftet már egyikünk sem volt mérges. Az aranyajtók széthúzódtak és egyszerre beléptünk a liftbe. Kedvetlenül benyomtam a 12-es számot és karba tettem a kezem.
Joo Won a falnak volt dőlve, ugyanazt a testtartást vette fel, mint én és onnan figyelt engem. Sosem zavart, ha nézett. Mindig megnyugtatott, valamiért biztonságérzetet adott. Lejjebb húztam a fekete ruhámat és levettem a magassarkú cipőimet. Minden vacsorához kiöltöztem, ez egyfajta szokás volt nálam. Rápillantottam, ekkor dobbant meg először a szívem gyanúsan. Meglepődtem. Ő is észrevette.

-          Mi történt? – kérdezte és ellökte magát a faltól.

-          Az előbb… Te… Helyes voltál – fejeztem be összezavarodottan.

-          Mi? Én mindig helyes vagyok – mondta magától értetődően, de én megráztam a fejem.

-          Nem úgy… férfiként.. voltál helyes a szememben – nyögtem ki a szavakat zavartan és ránéztem. Az arca rezzenéstelen volt, de tudtam, hogy ő sem érti azt, amit mondtam. Ő sem érti, miért pont nyolc-kilenc év után látom meg benne először a férfit, miért tartottam hirtelen vonzónak, ha csak egy pillanatra, akkor is. Ő nem válaszolt, én pedig nem firtattam a témát. Távolabb húzódtam tőle, lehunytam a szemeim, hogy még véletlenül se nézzek rá és újra biztonságban éreztem magam. Hallottam, hogy átkozódik, és dühösen nyomkodni kezdi a telefonját. Nyilvánvalóan Ji Hyeonnak szóltak a csúnya szavak, aki évek óta húzza az agyát, hitegeti, és ostoba reményeket táplál belé, holott tudomásomra jutott, hogy valaki mással már az esküvőt fontolgatja. Nem mondtam el neki, mert nem akartam bántani. Nem zavarta, hogy barátja van, úgyis találkozott vele, hát akkor nem mindegy, ha házas, ha nem?

-          Tudtad, hogy Ji Hyeon férjhez megy? – az elfojtott dühtől remegett a hangja, én pedig bólintottam anélkül, hogy kinyitnám a szemem vagy mondanék bármit is.

-          Miért nem mondtad el? – vállat rántottam. – Az istenit! – belevert a falba, a lift pedig megállt. Ijesztő hangon csattogott és zörgött, rántott egyet, ijedten pattantak ki a szemeim és kapaszkodtam meg a korlátban, mert majdnem elestem. A szívem gyorsan kezdett verni, a pánik rögtön eluralkodott rajtam. Nem adtam ki egy árva hangot sem, de nagyon féltem. A korlátba kapaszkodva, óvatosan térdeltem le és összeszorítottam a szemem, lihegve szedtem a levegőt és egyre szorosabban markoltam a korlátot. Éreztem, hogy kimelegszem, és nem sokáig bírom idebenn. Valahonnan messziről hallottam Joo Won higgadt segítség kérését, elmondta, hogy küldjenek valakit, javítsák meg a liftet, ami megállt a kilencedik emeleten, elnézést kért valaki és azt mondta rögtön küldi a segítséget.

Ez sem nyugtatott meg, továbbra is csúnyán szedtem, kapkodtam a levegőt, nem tudtam úrrá lenni az érzelmeimen, kicsordultak a könnyeim, sírtam, mert féltem, mert fáradt voltam, mert emlékeztem, mert dühös voltam Joo Wonra. Azért, mert nem jött oda, hogy vigaszt nyújtson. Pedig látta, hogy rosszul vagyok. Ezerszer átkoztam el tudat alatt, miközben imádkoztam, hogy élve jussak ki innen. 
Pár perc múlva rávettem magam arra, hogy szóljak neki jöjjön hozzám, mert itt halok meg. Amikor sikeresen kinyitottam a szemem, elállt a lélegzetem. Velem szemben térdelt és mosolygott. Nem szólt semmit, csak bólintott egyet és mosolygott.

-          Nekem… ne… nekem… klausztro..fóbiám van – lihegtem és belekapaszkodtam a felsőjébe. Magához vont és szorosan tartott. Suttogott és dúdolt, próbált megnyugtatni, több, kevesebb sikerrel. Erősen kapaszkodtam belé, aztán eltolt magától, én pedig rémülten kaptam utána. Egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és megtörölte az arcomat. Letörölte a könnyeimet és mosolygott.

-          A nők mindig azt hiszik szépek, ha sírnak… némelyiknek tényleg jól áll – végigsimított az arcomon és megint elfelejtettem ki vagyok, és hol vagyok. Nem láttam mást csak a barna szemeit, markáns állát, a mosolyától előbukkanó nevetőgödröcskéit, széles vállát és mellkasát, nem éreztem mást csak a lágy simogatását a bőrömön, suttogó hangja körülölelt, mint egy meleg takaró, én pedig készséggel takaróztam még jobban.

-          Nyugodj meg. Nem sokára kivisznek innen – valósággal letéptem róla azt a pólót. Nem csak azért, mert féltem, most már össze is voltam zavarodva. Miért látom hirtelen ilyen vonzónak?

Körülbelül még húsz percig voltunk kettesben a liftben, legalább négyszer haltam meg, vagy Joo Wontól vagy a klausztrofóbiámtól, mindenesetre, amikor a szobámhoz kísért nagyon szégyelltem magam. 

-          Sajnálom. Nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. És a pólódat is… majd veszek egy másikat – szétnyúztam, amit éppen viselt. Csapzott hajamat hátrasimítottam, lóbáltam a kezemben a cipőimet és félszegen ácsorogtam az ajtómban. Nem nyújthattam túl elbűvölő látványt.

-          Miért nem tudtam róla, hogy klausztrofóbiás vagy? – kérdezte megrovón és közelebb lépett hozzám. Abban a másodpercben hátráltam egy lépést, amit furcsállott és még közelebb jött, ugyancsak hátráltam.

-          Mert eltitkoltam. Amikor apu meghalt és telefonon szóltak nekem, hogy menjek elbúcsúzni egy liftben voltam egyedül, ami ugyanígy megállt. Az eleve sokkos állapotomon eluralkodott a félelem, hogy nem érek oda időben… és nem is értem. Akkor jöttek ki rajtam először a klausztrofóbia ismert jegyei és azóta borzongok a liftektől  - magyaráztam meg, mire bólintott egyet, hogy érti.

-          Elmondhattad volna. És azt is, hogy Ji Hyen férjhez fog menni – hadarta én pedig gúnyosan elmosolyodtam. Tehát eddig érdekeltem én… Ránéztem, kíváncsi és kétségbeesett tekintete teljesen elkeserített és csalódottá tett így inkább otthagytam és bementem a szobámba. A lakótársam úgy látszik, máshol alszik, sehol egy árulkodó jel, hogy a szobában járt volna.

Természetesen követett és megállt az ajtómban. Nekitámaszkodott és úgy beszélt hozzám.
- Ki is rúghatlak, tudod. Nem hallgatsz a főnöködre. Engedetlen vagy.
- Nem érdekel – suttogtam kimerültem és csalódottan. Éppen fürdéshez szedelőzködtem.  – Figyelj, 10 perccel ezelőtt azt hittem nem jövök ki élve abból a rohadt liftből… Nem érdekel se Ji Hyeon, se az állásom. Megyek zuhanyozni, ha megbocsátasz! – félig meglöktem, amikor elmentem mellette és becsörtettem a fürdőszobába.

Amikor kijöttem valamivel nyugodtabb voltam. Körbenéztem, de ahogy sejtettem Joo Won már elment, amit nem is bántam. Össze voltam zavarodba vele kapcsolatban, furcsán éreztem magam a közelében és nem akartam semmit sem elszúrni. Leültem a kanapéra, dörgöltem a hajam a törölközővel egy kicsit, majd hátrahajtottam a fejem és sóhajtottam egyet.

-          Ma tényleg majdnem meghaltam…

Amikor anno kijutottam a liftből, már nem voltam eszméletemnél. A kórházban a kezelésem alatt kikötötték, hogy nem mehetek zárt, szűk helyre, mert előhozakodhat újra a betegségem. Megfogadtam, hogy így lesz, de már akkor tudtam, hogy nem fogom ezt teljesíteni. Rettegtem mindig, amikor liftbe kellett lépnem, legtöbb esetben inkább a lépcsőt részesítettem előnyben, de mivel senkinek sem mondtam el, hogy mi bajom van és néha furcsán jött volna ki, ha mondjuk a 20. emeletre én csak úgy felbattyogok a lépcsőn, kénytelen voltam legyűrni a betegségem és bízni a liftekben. Akkor utaztam lifttel, ha ott volt velem Joo Won mert valamiért, ha ránéztem lelki békére leltem és nem féltem annyira. Eleinte nagyon nehéz volt, minden alkalommal alig győztem visszanyelni a könnyeim, de idővel könnyebb volt színészkedni ezzel kapcsolatban.
A mai volt az első alkalom, hogy bár velem volt, nem éreztem magam biztonságban. Egészen biztos volta abban, hogy még 5 perc és kitört volna belőlem a hisztéria vagy egyszerűen elájulok, a szerencsénken múlott csak.

Az elmélkedésemből egy halk kopogás rántott ki, meglepve álltam fel, igazítottam meg a köntösöm és nyitottam ajtót.

-          Nem tudtam nyugodtan ülni a szobámban. Jobban vagy? – kérdezte Joo Won az ajtómban ácsorogva. – És sajnálom a korábbit… figyelmetlen voltam – mondta és finoman megszorította a karom, miközben bocsánatkérően elmosolyodott. Rémültem pillantottam a kezére és hátráltam egy lépést. A szívem hevesen vert és éreztem, hogy elpirulok. Mivel hátráltam az előbb, belépett a szobámba és behajtódott mögötte az ajtó. Aggódó tekintetével fogva tartotta az enyémet, megszólalni alig tudtam, megszorítottam a törölközőt a kezemben, amivel a hajam szárítottam az imént.

-          Jól. Jól vagyok. Elmehetsz.

-          Ezt általában én mondom – mosolygott és rátette a kezét a homlokomra. – Nem vagy lázas. De akkor miért ilyen vörös az arcod? – kérdezte és tenyereit az arcomra simította. Megszeppentettem pislogtam, válaszolni sem tudtam. A törölköző kiesett a kezemből, a földön landolt, követte a tekintetével, majd amikor újra rám nézett már neki is olyan komoly volt a tekintete, mint nekem.

-          Miért történik ez ma állandóan? – suttogtam. Elengedte az arcom, de a távolságot nem csökkentette kettőnk között.

-          Micsoda? – kérdezett vissza.

-          Hogy ma valamiért férfiként nézek rád és nem az egyik legjobb barátomként – talán azt hittem, ha felteszem a kérdést, kiderül a válasz, de nem. Ott lógott a levegőben és mi ketten csak bámultuk a másikat. Ő mozdult először.

Mire feleszméltem már régen csókolóztunk. Hevesen csókolt, miközben a falhoz tolt, és közelférkőzött hozzám. Csak néhány pillanat múlva eszméltem fel, hogy mit is próbál csinálni, így nehezen reagáltam. Már majdnem elhúzódott, amikor válaszoltam és visszacsókoltam. Kezeim nyaka köré fontam, az ő keze a fenekemen és a derekamon időzött.
Egy ideig csak csókolóztunk, egyikünk fejében sem fordult meg, hogy abbahagyjuk. A kanapéhoz vezetett és leültünk. Miközben a combomon simított végig, finoman jelzett, hogy dőljek le, hogy felém kerekedhessen. Felém hajolt és megpuszilta az orromat. A szemeimbe nézett, elseperte a frufrumat a szememből és szemeivel kérdéseket tett fel.

Akkor még nem tudtam, de ekkor szerettem belé. A nyílt szemeivel vizslatott, és nem csinált semmit egészen addig, amíg meg nem kapta a választ tőlem. Megadta a választás lehetőségét, türelemmel várt és sugárzott a megértés, kedvesség és szeretet a szemeiből. Talán emiatt szerettem belé.
Egy apró mosollyal az ajkaimon bólintottam, ő pedig kibontotta a köntösömet és lesimogatta a testemről. Persze, hogy zavarban voltam, persze, hogy elakartam takarni a testem, de egy percig sem éreztette velem, hogy valami nem tetszik neki, hogy van valamim, amivel nem elégedett, egyszerűen elmosolyodott, lekapta a pólóját, eldobta és csókolni kezdett újra. Mindenhol.

Akkor még mind a ketten biztosak voltunk a másikban. Tudtuk, hogy rendíthetetlenül valljuk a barát szerepet, hogy nem akarunk megállapodni és végképp nem akartunk szerelembe esni. Egyrészt azért, mert ő végülis szerelmes volt Ji Hyeonba, én pedig nem akartam ilyesmivel foglalkozni.
Engedve a kísértésnek, és annak, hogy azt éreztem törődik velem valaki… nyaralásunk negyedik napján lefeküdtem a legjobb barátommal, a főnökömmel.

Nem tudom mit gondolt a dolog után, nem beszéltük meg sosem mi történt közöttünk. Talán kínos lett volna, talán nem, de akkor csak arra törekedtünk, hogy a másiknak jó legyen, hogy a másik érezze ugyanazt a melegséget és kapja meg ugyanazt a törődést.

Sosem bántam meg, hogy lefeküdtem vele.
 Sokszor bántam meg, hogy belészerettem.

Így én is bekerültem azon emberek körébe, akik megtapasztalták a viszonzatlan szerelem érzését.
Még aznap reggel sietősen távozott, és nem is láttam őt, csak a munkában. A kapcsolatunk nem mondanám, hogy megromlott, inkább megváltozott. Ő tudta, hogy nem tudok már barátként nézni rá és ő sem rám. A férfit és nőt láttuk egymásban, ami egy barátságnál nem feltétlenül jelent jót. Így kissé távolságtartóak voltunk, de a fontosabb dolgokat megosztottuk egymással.

Azt mégsem mondta el, hogy szerelme célba ért, Ji Hyeon nem megy férjhez senki máshoz, csak is hozzá. Teljesíti anyja kívánságát és megnősül. Ji Hyeon pedig szégyentelenül ugrott egyik férfikarból a másikba, egyik jegyességből a másikba, rendkívüli módon haragudtam rá, pedig jó viszonyt ápoltunk. A legjobban persze Joo Wonra haragudtam, nem csak azért, mert szemét módon ellopta a szívemet, hanem azért, mert van olyan balfácán, hogy elfogadjon egy ilyen nőt. Bár ugye a szerelem butítja az embereket… természetesen ez csak az olyan szerelemre terjed ki, amit viszonoznak ilyen-olyan módon.

Próbáltam ismerkedni, túllépni rajta, de nem tudtam. Nem mondtam el neki, hogyan érzek, nem álltam az ajtóban szakadó esőben és zokogva, hogy inkább vegyen el engem, úgy, mint a drámákban lenne. Nem gyakoroltam rá nyomást egyáltalán, valahol mélyen örültem a boldogságának, de az biztos, hogy sosem leszek egészen boldog miatta az életemben.

Nem szoktak beszélni a szerelem hátrányairól, mert nem kedvelt téma, de minden ember legalább egyszer megtapasztalja az életében, milyen az, amikor szenved a szerelemtől. Amikor otthon ül, maga elé mered, rágondol és sóhajtozik. Nem a jó értelemben. Amikor magányos, és csalódottan néz maga mellé az üres székre, vagy a kanapéra, hogy nincs kivel elfeküdnie rajta. Vagy úgy általában, amikor szomorú vagy, mert azt érzed, inkább meghalnál, mint hogy ezt tovább elviseld.

A legrosszabb, amikor tudod, hogy ő boldog valakivel, és az a valaki nem te vagy.
Nem tudom felróni neki, hogy „de hát lefeküdtél velem”, ugyanis nem beszéltünk meg előtte semmit. Nem volt szó kapcsolatról, hűségről, kedvességről és szerelemről. Pusztán a kémia indult be közöttünk, amit én tovább feszegettem és szerelem bontakozott ki belőle.

Minden hónapban legalább egyszer megbántam, hogy belé szerettem. Legalább egyszer megbántam, hogy megismertem. Legalább egyszer sírtam miatta. De sosem vontam vissza azt az éjszakát, ami olyan sokat jelentett nekem, neki pedig nem.

Csók mindenkinek! :)