With or Without you?

Nos, újra itt vagyok, 3 nap kihagyással, valószínűleg így fogok frisselni, na meg a kedvemtől függően. :D
Ma, végre elhoztam a történetem első részét. :)
Úgy gondoltam nem keresek külön női főszereplőt, ugyanis nem találtam olyat, aki kedvemre lett volna, szóval a fantáziátokra van bízva milyennek képzelitek.
Az 1. rész viszonylag rövid, nem tudom miért, minden első részem iszonyú rövid magamhoz képest, de a többi már hosszabb, és hosszabb is lesz ezt garantálhatom :D Na, hát akkor nem is húzom tovább a szót, remélem tetszeni fog ;)

Egy

Ahogy a reptéren álltam egészen elveszettnek éreztem magam. Egyedül voltam. Teljesen egyedül. Még most sem tudtam teljesen felfogni a helyzetet. Mégis, hogyan jutottunk idáig? Addig, hogy egy 22 éves lányt, egyedül küldjenek egy másik földrészre? Isten lássa lelkemet, tényleg nem tettem semmi rosszat, amiért ez legyen a büntetésem. Akkor kérdezhetitek mégis miért? Na, ez az a kérdés, amit az idetartó úton folyamatosan kérdezgettem magamtól.

Tudom, tudom! 22 éves fejjel, nem így kellene felfognom, és nem kellene hisztiznem sem. De nem vagyok ehhez hozzászokva.

1. Tősgyökeres amerikai vagyok!
2. Sosem voltam még sehol, egyedül meg főleg nem.
3. Egy cseppet el lett kényeztetve a nevelésünk a testvéremmel, ezt a hibát minden gazdag szülő elköveti. Így egyáltalán nem vagyok önálló.

Elveszett kislánynak érzem magam és ez szar érzés. Igazán szar érzés… elkeserítő.

Túllépve az aggodalmaimon, kerestem meg a csomagom kisebbik részét – a többi ugyanis, már a házban van, mert igen van egy saját házam – és elindultam megkeresni azt a személyt, aki valószínűleg egy táblát tart a kezében, feltehetőleg az én nevemmel ellátva. Izgatott voltam, féltem, aggódtam, és cseppet sem voltam boldog.

Egy magas, szürke öltönybe bújt, helyes férfi várt rám a nevemmel a kezében: Jasmine Brightmore.

Megkönnyebbültem, hogy egy helyes férfivel állok szemben, valaki olyannal, aki szimpatikus már első látásra is. Eleresztettem egy szerény mosolyt, és odasétáltam hozzá.

-       Hello! – intettem egyet, mire maga mellé helyezte a táblát és ő is elmosolyodott.

-       Üdvözlöm Dél-Koreában! Hogy utazott? – hajolt meg illedelmesen.

-       Köszönöm… elviseltem. Megmondaná a nevét?

-       Kim Bum, kisasszony.

-       És hagyjon fel a formális beszéddel – mosolyogtam rá szélesebben. – Ami engem illet, 22 éves vagyok. És te?

-       23, hölgyem – biccentett egyet, és időközben elindultunk kifelé. Udvariasan átvette a csomagomat, és felvette az én tempómat.

-       Na, akkor mi lenne, ha ezentúl úgy beszélnél velem. mint egy baráttal? Én nem követelem meg a formális beszédet, meg a folyamatos hajlongást. Nem szeretném, ha a „szolgám” lennél, vagy ilyesmi.

-       Ezer örömmel – egy újabbat bólintott, és kinyitotta nekem a fekete autó ajtaját.

Tudomásomra hozta, hogy innentől kezdve, akárhová szeretnék menni, neki kell szólnom, ugyanis ő a hivatásos sofőröm. (Egyáltalán nem érdekelte, hogy van jogsim és jól vezetek…) Emellett van még egy szakácsom, bejárónőm és Amerikából a dadusom is itt van.

Teljesen ledöbbentem, oké, hogy az ilyen emberek otthon is megtalálhatóak a házunkban, de nem gondoltam, hogy apa gondoskodni fog arról, hogy nekem is keressen ilyen embereket.

Gondolom, már rájöttetek, hogy Dél-Koreába lettem „száműzve”. Hogy miért pont ide? Nos, ez egészen egyszerű, de talán kezdjük az elejénél.

Sosem szóltam bele és nem is szólhattam bele a család pénzkeresési eszközeibe, valójában nem is tudtam, honnan van pénzünk, a lényeg, hogy mindig volt.

Volt apunak tisztességes munkája, belső építész volt, méghozzá elég híres, de emellett mindig csurrant-cseppent neki valamennyi, valamilyen illegális dologból. Ahogy sikerült felgöngyölítenem a szálakat, belefolyt egy elég durva ügybe, aminek a kulcseleme a drog volt.

Nem állt a család elé apa, és nem mondta el, hogy mi történt. Csak kész tények elé állított bennünket. A drogot sem mondta el, csak egyszer kihallgattam egy telefonbeszélgetést – véletlenül – és abban sokszor említették a por, fehér, tiszta, kábítószer szavakat. Szerintem apa lenyúlta azt a részt is, ami nem hozzá tartozott, és eladta kemény pénzekért. Gondolom, az, akivel üzletelt, nem örült ennek túlságosan, így most fenyegetőzik, meg életekre tör, stb., nyalánkságok.

Tehát, apu elénk állt, és azt mondta a fennálló veszélyek elkerülése miatt, arra az elhatározásra jutott, hogy mindannyiunkat biztonságos helyre kell küldenie. Ez pedig azt jelenti, hogy anyu ment Ausztráliába, a bátyám Európába, én pedig Ázsiába, Dél-Koreába. Tulajdonképpen mind oda mentünk, ahová vágytunk.

Félig koreai vagyok, anyukám részéről, és elég sokat ábrándoztam mostanában az országról, ahonnan az anyám származik, ahol találkozott apával és szenvedélyes szerelmet éltek meg. Így apu teljesítette a vágyamat, és határozatlan időre oda költöztetett.

Mielőtt felhozta volna, hogy kit hova küld, teljesen fel voltam háborodva és minden erőmmel tiltakoztam az ötlet ellen. Nem szórhatja szét az ember egyszerűen a családját világszerte. Ő mégis könnyű szerrel megtette, mert mindenhová elért a keze. Teljesen kiborultam, és nem akartam engedelmeskedni neki, habár tudatában voltam annak, hogy nem kérdés volt, hanem utasítás, és bármit tehettem, akkor is tudtam, hogy mennem kell és menni is fogok.

De mióta tudom, hogy Dél-Koreába fogok utazni, másra sem tudok gondolni csak a családfámra, a nagyszüleimre, akik már nem élnek, az unokatestvéreimre, akiket még sosem láttam, csak a nevüket tudom, emellett a koreai ételekre, kultúrára, a sokkal konzervatívabb népre, mint az amerikaiak és stb.

Nem voltunk sosem elzárkózva Koreától, édesanyám megtanított pár fontosabb étel elkészítésére, a nyelvet kiskorom óta gyakorlom és beszélem kitűnően, a kultúráról is tudok egyet, s mást, de sosem hittem, hogy majd mindent megtapasztalhatok a saját bőrömön. Én mindig is az angolt tekintettem anyanyelvemnek, és sosem akartam elmenni Amerikából. Szerettem itt élni.

Nehéz volt elfogadni, fájó szívvel búcsúztam a barátaimtól, a kedvenc helyeimtől, a háztól, a kutyámtól, édesanyámtól, a bátyámtól és legnehezebben aputól. Tudom, hogy haragudnom kellene rá, legalább egy kicsit, de nem tudtam. Ő az apám, az én apucim, aki elkényeztetett amennyire csak lehetett, felnevelt és mindig velem volt. Nagyon szeretem őt. Inkább apás vagyok, mint anyás, de kétségtelen, hogy a családom a legfontosabb az életemben.

Elmélkedésem közepette, nem is figyeltem merre megyünk, így ha akartam volna, se tudtam megjegyezni az utat a repülőtértől az új otthonomig.

-       Nagyon elgondolkodtál – szólalt meg csendesen Kim Bum.

-       Igen – bólintottam és rámosolyogtam, a visszapillantó tükörből láttam, hogy engem néz és mosolyog. – Csak a családomon. Nehéz lesz nélkülük élnem. Kényszer hatására jöttem ide, nem önszántamból, nem akartam még önálló lenni.

-       Pedig már 22 éves vagy…

-       Jaj, ne is mondd! Anyám már a férjhez menetellel nyaggat… azt mondja, ilyen korában már terhes volt a bátyámmal – a kétségbeesett hangomon felnevetett. Aranyos volt, amikor nevetett. Egyre szimpatikusabbá vált számomra. 

-       Hogy-hogy ilyen jól beszéled a nyelvet?

-       Félig én is koreai vagyok. Mióta az angolt beszélem, azóta a koreait is. Anyu, nem hagyta, hogy elfelejtsem, honnan származunk.

-       Hmm… most, hogy mondod, tényleg van benned némi koreai vonás.

-       A szememen látszik leginkább, bár lehet, hogy úgy összességében. A bátyámon már nem ilyen feltűnő.

Nem beszéltünk sokat ezek után, ugyanis megérkeztünk. Nem voltam lenyűgözve a háztól, természetesen lenyűgöző volt, nagy, hatalmas, fényűző és stb., de az amerikait meg sem közelítette. Amúgy is elutasító vagyok egészen addig, amíg nem történik valami, ami által megszeretném az ittlétet. Egyelőre csak megtűröm a helyzetemet.

Kim Bum hozta utánam a csomagom, én pedig sűrű levegővételek közepette átléptem a küszöböt – csak miután megmásztam vagy 25-30 lépcsőt…

Az ajtóban olyan valaki várt, akire mindig számíthattam. Az egyetlen személy, akit magammal hozhattam New Yorkból. A dadám. Tudom, furán hangzik, hogy még mindig van, de mivel a szüleim elfoglaltak voltak, amikor gyerek voltam, fogadtak mellém egy dadát, akit megszerettem és nem engedtem elmenni. Tulajdonképpen, már nincs a szolgálatomra, inkább csak… velem van a nap 24 órájában, és ha szükségem van valamire vagy valakire, akkor rá TÉNYLEG mindig számíthatok. A családom után ő az első személy, akit említhetek szerettemként.

Szorosan magamhoz öleltem, nem foglalkozva a körülöttünk lévő emberekkel, akik összesen hárman voltak. Kim mögöttem volt, gondolom kicsit zavartan álldogált, és a házban még 2 fő ácsorgott szendén, de azért mosolyogtok a nagy összeboruláson.

Kicsit mélyen érintett a dolog, így meg sem próbáltam a könnyeim útjába állni.

-       Kicsikém, még most is ilyen érzékeny vagy?

-       Csak maradj itt velem végig, jó?

-       Természetes kincsem – sosem hívott még a személynevemen. Mindig becézgetett, ahogyan a bátyámat is. Egyedül a szüleimet hívta a nevein, és beszélt velük formálisan. Mégis csak a főnökei voltak, vagy mi a csuda.

Körülbelül fél óra múlva, már a szobámban ültem. A ház tényleg nagy volt. Végül is értelmét nem láttam, hiszen egyedül vagyok itt, nem tizedmagammal… De apura jellemző, hogy eltúlozza a dolgokat.

Szóval, leforrázottan ültem a kanapén és néztem magam elé. Felfogtam. Tényleg felfogtam.

Ezentúl itt kell élnem, egyedül, ebben a nagy házban.