Közérdekű és ha valaki tudja megoszthatná velem. :D Kerestem a neten, hogy New York és Ázsia vagy Dél-Korea között mennyi az időeltolódás, de csak azt találtam meg, hogy Magyarország és Dél-Korea között mennyi.
Tehát: Magyarország - Dél-Korea, Szöul időeltolódás nyáron +7 óra.
Szóval így használtam én a részben, bocsánat a pontatlanság miatt. :$
Kettő
Nem mondanám, hogy könnyen betudok illeszkedni. Mondjuk úgy, hogy egy tapodtat
sem merek mozdulni Kim Bum nélkül. Megnyugtatott, hogy ez természetes, ne
aggódjak. Mégis, kicsit para, hogy otthon azért szerettem egyedül mászkálni,
itt meg nem merek.
Szégyen, nem szégyen 2 hete vagyok itt és senkit nem ismerek még.
Munkára nem vagyok utalva, apa elintézte, hogy ne fájjon emiatt a fejem.
Suliba nem kell járnom, hiszen már kijártam. Azért említem ezeket, mert ezeken
a helyeken az ember arra van utalva, hogy ismerkedjen. De én? Még véletlenül
se.
A környéken szoktam sétálni, de most szólítsak le egy járókelőt, hogy
„Hello szeretnél a barátom lenni?” Most őszintén bolondnak nézne. Én is
magamat.
Így beletörődtem abba, hogy nem fogok egykönnyen barátokat szerezni.
Amíg New Yorkban voltam, vágytam ide és az itteni rokonaimra, de most,
hogy itt vagyok, már nem akarom egyiket sem. Nem akarom felkeresni a
rokonaimat, mert… félek. Félek, hogy milyenek, milyennek gondolnának,
kedvelném-e őket és legfőképpen, nem szeretném, ha irányítani akarnának. Ezért,
úgy gondoltam későbbre teszem a nagynénimet.
2. hetem vége felé, reggel dadusom szólongatásaira ébredtem fel. Sosem
szerettem, ha felébresztenek, mindig morcosan indult akkor a napom, és olyan is
maradtam. De most elnéztem neki, mert egy levelet dugott az orrom alá, a régi
otthonom címével ellátva. Kitöröltem az álmosságot a szememből, és feltéptem a
levelet.
Kézzel írott levél volt, az apámtól. Vettem egy mély levegőt és olvasni
kezdtem az angol sorokat. Egyébként megdöbbentem, hogy apu, ilyen szépen írt,
bár ez mellékes.
„Nem tudom,
mikor fogod megkapni ezt a levelet, de már több mint egy hete elmentél, és nem
mertelek felhívni. Tudom, hogy haragszol rám, amiért kiszakítottalak téged, a
bátyádat és anyádat az otthonából. Hidd el, hogy nekem is ugyanolyan nehéz volt
elválnom tőletek, mint nektek az otthontól a várostól és remélem tőlem is.
Sajnálom, hogy ezt kellett tennem veletek, de nem láttam más megoldást.
Remélem, tudod, hogy mindezt azért csináltam, hogy megóvjam a családomat a
veszélytől. Lehet, hogy túlzásnak hiszed, meg drámainak, lehet, hogy az is, de
ha őszinte akarok lenni, félek. Félek ezektől az emberektől, mert kegyetlenek.
Nem akartam, hogy a részesei legyetek ennek az egésznek.
Kérlek, ne aggódj értem, kerültem már hasonló helyzetbe, ezt is meg
fogom oldani.
Korea egész jó hely, nem? Én szerettem ott élni.
Amikor olyan idős voltam, mint te, sokban hasonlítottam rád. Amikor Szöulba
mentem, tényleg megváltozott az életem. Nem csak anyádat ismertem meg, hanem
rengeteg barátot, olyan embereket, akik segítettek az életemben előre menni, és
segítettek azzá az emberré válni, amilyen ma is vagyok. Kincsem, tudd, hogy
apád nem rossz ember. De nem fogok mentegetőzni. Ennek az ügynek, amibe
belerángattak, egyetlen pozitív oldala van.
Korea.
Elküldhettelek oda, ahol megismertem a boldogságot, szeretném, ha te is
átélhetnéd.
Ne légy zárkózott. Ott vagy több mint egy hete, de fogadni mernék, hogy
még senkit sem ismersz. Ne félj, és lépj ki az utcára Kim Bum nélkül is.
Ismerkedj, járj el szórakozni, élvezd az életedet. És kérlek, merj
nagyot álmodni. Tudom, hogy énekelni szeretnél. Akkor, énekelj! Váltsd valóra
az álmodat.
Apa nagyon büszke rád és szeret téged!!
UI: Kezdetnek, küldtem neked egy koncertjegyet. Mozdulj ki. Jó lesz,
hidd el! Körbekérdezősködtem, elvileg ők Dél-Korea egyik legnépszerűbb fiú
bandája. Ha, nagyon hitványul rosszak, ne haragudj! Csókollak, édesem!”
Valljuk be, jól estek a szavai és meg is hatottak. Nem haragudtam rá.
Végül is nincs értelme, és annyira őszinte volt és törődő. Hogy haragudhatnék
rá?
Mosolyogva megráztam a fejem, azon, hogy mennyire ismer. A kezembe
vettem a jegyemet és elolvastam, ami rajta állt: 2PM, VIP, és a dátumot, ami a
mai napra szólt.
Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, és az órára. A koncert este 8:30-kor
kezdődött, de nem volt még csak reggel 9. Kicsit bepánikoltam, most mit
csináljak? Menjek el? Hagyjam a francba? És ha jó lesz? Rendben, elmegyek. Vagy
inkább nem.
De most itthon jobb? Jó, megfogadom apu tanácsát és elmegyek. Kitudja,
még jól is elsülhet.
Egész délután vívódtam. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak.
Koncertre menjek, vagy inkább maradjak itt, a biztonságos helyemen,
itthon?!
Persze, akárkit megkérdeztem itthon, azt mondták,
döntsem el én, ebbe nem szólhatnak bele. Most biztos kiröhögtök, hogy nekem ez
a dolog problémát jelent, de tényleg. Tudom, inkább azon kellene agonizálnom,
hogy nem ismerek itt senkit, és inkább a rokonaimat kellene
felkutatnom – de jelen pillanatban az a kérdés, hogy menjek, vagy ne
menjek nekem nagyobb gondot jelentett.
Ha őszinte akarok lenni, nem volt jó érzésem az egésszel kapcsolatban. A
koncert gondolatára furán kezdtem érezni magam. Izgatott voltam, ez nem kétség,
de ez nem az a jó féle izgulás volt… hanem.. az, amikor összeszorul a gyomrod a
szíveddel egyszerre, levegő után kapkodsz és menekülhetnéked támad.
Nos, felteszed magadban a kérdést – és én is – hogyha, ilyeneket érzek,
miért állok a tükör előtt az estére készen? Fogalmam sincs. Bár rossz érzésem
volt, valami mélyen arra késztetett, hogy készüljek el, szóljak Kim Bumnak és
induljunk. Nem tudom miért hallgattam erre a kis hangocskára, a lényeg, hogy
fél óra múlva, már a csarnok előtt álltam, teljesen egyedül.
- Nem jössz be velem? – fordultam kétségbeesetten Kim felé. Most bezzeg
már parázok.
- Nincs jegyem, így nem tudlak bekísérni – mosolyogva ingatta a fejét.
Néha egyáltalán nem azt érzem, hogy csak egy év a korkülönbség kettőnk között.
- Megvesszük most!
- Kötve hiszem, hogy van még jegyük. A 2PM elég híres együttes. Szerintem
még így is rengetegen fognak kint állni és a kivetítőről nézni. Ha nyomasztónak
érzed, itt leszek a közelben csak csörgess és jövök is – amikor ilyen hangon
beszélt hozzám, és ténylegesen elfelejtette a formális hangnemet velem szemben,
mindig eszembe jutott a bátyám. Rá emlékeztetett, és tényleg úgy tekintettem a
sofőrömre, mintha csak a bátyám lenne.
Csak egy bólintásra futotta tőlem. Megvártam, amíg beszáll a kocsiba és
elhajt. A csarnok felé fordultam és vettem egy mély lélegzetet.
A szívem hevesen dobogott, mintha valami nagy dolog előtt állnék, és nem
bírtam lenyugtatni magam.
Remegő lábakkal indultam el befelé.
Csak 20 perc telt el azóta, mióta helyet foglaltam, egy ilyen
páholyszerű helyen, a színpadhoz elég közel, tökéletes rálátással mindenre és
mindenkire. Még mindig izgultam, a torkomban dobogott a szívem, a kistáskám
fülét erősen szorítottam, mintha az segítene. Féltem, hogy fogom kibírni ezt
egyedül. Tényleg frusztrált voltam.
Körbenéztem és elkeseredtem. Én voltam az egyetlen, akinél nem volt
fluoreszkáló pálcika, transzparens az együttes nevével ellátva, poszter vagy
bármi egyéb, ami a rajongásukat kifejezte. Már most azt skandálta a közönség,
hogy 2PM. Pedig a koncertnek még csak a közelében sem voltunk. Volt még majdnem
1 óra a kezdésig. Magam sem tudom, miért jöttem ilyen korán, azt hiszem csak
nem tudtam már otthon ülni.
Két lány ült mellettem, első pillantásra testvéreknek tűntek, csillogó
szemekkel meséltek egymásnak valamit, de a nyakam-mertem volna rá tenni, hogy a
fiúkról van szó. Ugyanis ennyit tudtam csak. Hogy fiú banda.
Lenéztem az ölembe, jobban mondva a kezemre, ami már nem a táskám, hanem
a telefonom szorongatta. A képernyő maszatos lett az izzadt tenyeremtől,
elhúztam a szám és megtöröltem. Már most is szólhatok Kimnek. Kényelmetlen
nekem ez a helyzet. Nem hiszem, hogy kitudok bírni két és fél órát, plusz a VIP
szobás beszélgetést. Bár arra nem kötelező mennem.
Már majdnem tárcsáztam a számát, amikor arra gondoltam, amiket apu írt
nekem. Most már nem futamodhatok meg. Legalább az első számot végighallgatom.
Ha nagyon rosszak, egyszerűen kisétálok a csarnokból, és hazamegyek.
Most viszont, muszáj beszélnem valakivel. Jessicával. Igen. Határozottan
az ő szavaira van szükségem. New Yorkban is, ha valami történt, ami miatt
feszengve éreztem magam, mindig hozzá fordultam. Felkaptam a táskám,
felpattantam és elindultam egy csendesebb zugot keresni. Ugyanis ebben a
hangzavarban lehetetlen volt telefonálni. Értem én, hogy rajonganak, de
csendesen nem tudják csinálni??
Körülbelül 15 percig kóvályogtam össze-vissza. Tényleg nem tudtam már,
mi merre, hány méter. Egyik ajtón be, a másikon ki, egyik folyosóról a másikra.
De nem találtam elég nyugodtnak, hogy lepihenjek, kifújjam magam és beszéljek
végre a legjobb barátnőmmel.
Aztán, amikor tényleg nem tudtam már, hogy kerültem… oda ahova,
megálltam és szétnéztem. Egy árva lélek sincs ezen a környéken, a ricsajt sem
hallom már, csak épphogy. Elkezdtem aggódni, hogyan fogok innen kijutni, de ezt
a kérdést későbbre tettem. Előbb telefonálok.
Lecsúsztam a fal tövébe, félretettem a táskám, vettem egy mély
lélegzetet és felhívtam a barátnőmet. Rengeteget csörgött, mire hajlandó volt
felvenni.
- Hallo? – kérdezett bele álmos hangon.
- Szia, kedves, mi az, hogy ilyen korán alszol? – a hangom csöpögött a
gúnytól.
- Milyen korán? Jasmine hajnali fél 4 van – nyögte bele a telefonba.
- Francba, elfelejtettem az időeltolódást, ne haragudj, kérlek – hetek
óta, most beszélek először angolul. Mennyivel természetesebb ez nekem, mint a
koreai.
- Semmi baj, már mindegy. Na, mi újság? Két hete mentél el, és csak most
hívsz fel?! Valami bajod van, ki vele!
- Mi? Jessica, nincs semmi bajom.
- Jaj, ne hazudj már, ismerlek.
- Jó jó. Bocsi, hogy csak most hívlak. Nem nagyon volt mit mondanom,
próbáltam felébredni a sokkból, hogy tényleg itt vagyok.
- Nem ezt akartad, már egy ideje?
- De, csak a körülmények, ahogy idejöttem… nem így képzeltem.
- Tényleg, azóta is haragszom apádra, amiért ilyen hirtelen kiszakított
mindenből! – bár álmos volt, a hangja átváltott kedvesből haragosra.
- Eleinte én is haragudtam rá, de felengedtem. Te se tedd. Ne haragudj
apura. Csak védeni akar bennünket.
- Persze, tudom, de akkor is nagyon messze vagy.
- Jaj, Jessica mi az a pár ezer kilométer?
- De cinikus valaki. Na, mondd el, miért hívtál fel hajnalok hajnalán?
- Hmm, hát. Hogy is mondjam… - sóhajtottam, és szüntetet tartottam. – Nem
tudok ide beilleszkedni. Korea… más.
- Nem tetszik?
- Nem tudom, nem voltam még sehol – erre a kijelentésemre, belekiabált a
telefonba, kénytelen voltam eltartani. Mindig ezt csinálta, ha rosszal valamit
velem kapcsolatban.
- Rossz lány.
- Apu küldött nekem egy koncertjegyet, én hülye meg eljöttem, hogy kitudja,
majd lesz valami. De eddig nagyon rossz. Egyedül vagyok Jess.
- Jézusom, mintha a húgom hallanám. Mi van akkor, ha egyedül vagy? Nem
fognak felfalni.
- Nem úgy, te hülye. Tééényleg, egyedül vagyok. Magányosan. Elhagyatottnak
érzem magam. Kicsit depis vagyok. Csak hallani akartam a hangod, hogy megnyugtass.
- Jaj, Jasmine, Jasmine.
- Ne Jasmineezz nekem. Inkább repülj ide.
- Dehogy megyek!
- Jessica, szükségem van rád – a fejemet a térdemre hajtottam és
sóhajtottam egy nagyot. – Komolyan nem éreztem még ilyet. Nem merek kimenni az
utcára a sofőröm nélkül. Itt mindenki zárkózott és visszafogott, nem ehhez
vagyok szokva. Hiányzol. Hiányzol te, az anyukám, a bátyám, az életem. Hiányzik
New York! Kérlek, gyere ide. Küldök jegyet.
- Ne sírj.
- Hiányzik az életem.
- Akkor sem sírhatsz.
- Nem sírok, na! – felemeltem a fejem, szipogtam egyet és megtöröltem a
szemem.
- Te is tudod, hogy most nem mehetek. Anya beteg, itt van rám szükség. Figyelj
rám. Adj még időt magadnak, nem rég érkeztél, két hét alatt nem lehet
megváltani a világot. Elhiszem, hogy rossz, sajnálom, hogy nem lehetek
melletted, de ki kell bírnod, érted? Muszáj. Légy erős, és ne nyavalyogj nekem,
mint egy kisgyerek! Felnőtt nő vagy, az istenért! Egyébként milyen a banda?
- Na, látod ez jó kérdés. Nem tudok róluk semmit, csak hogy 2PM a nevük,
és mind fiúk.
- Húúú, dögösek, ahhoz képest, hogy ázsiaiak.
- Honnan tudod?
- Lecsekkoltam neten.
- Basszus nekem miért nem volt eszembe? Ma kaptam meg a jegyeket, meg a
levelet aputól, és olyan sokkos voltam nem volt eszemben az internet.
- Béna. Az egyik kiváltképp helyes, nagyon magas és izmos. Fekete haja
van, kicsit nagy a füle. Cuki. Dögös. Na, megyek aludni.
- Nenenene!
- Szia!
Letette. Rám csapta a telefont, kikerekedett szemekkel néztem a
kijelzőmre, ami jelezte, hogy a kapcsolat meg lett szakítva. Sóhajtottam egy
mélyet, a telefont letettem magam mellé a földre, nekidőltem a falnak és
lehunytam a szemeim. A fejemben visszhangzott az, amiket mondott. Igaza van.
Tudom, hogy igaza van, nem kellene ilyen gyerekesen viselkednem. De tényleg
nehéz. Most, hogy érezzem jól magam? Egy koncerten egyedül lenni… nincs is
ennél rosszabb program a világon.
- Na, jó, Jasmine, a legjobb az, ha megnyugodsz. Minden kezdet nehéz – apu
ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem a repülőtéren. „Jasmine, ne feledd, hogy minden kezdet nehéz, és ne add fel, rögtön az
elején.”
Most komolyan, belelátott a fejembe, tudta előre, hogy kifogok borulni?
Rápillantottam a telefonomra, csalódottan konstantáltam, hogy még mindig
volt 40 perc a kezdésig. Addig itt fogok ülni. Vagy végig, mivel nem tudom
merről jöttem.
- Szia! – köszönt rám valaki. Megijedtem, mert le volt hunyva a szemem, na
meg, nem hittem, hogy rajtam kívül van még itt valaki. Mikor kinyitottam a
szemem, rögtön megdobbant a szívem. A hangja mély volt és kellemes, elképzelni
sem tudtam, milyen arc tartozik hozzá. Döbbenten néztem a mosolygós idegenre,
aki rögtön megérintette a szívemet. Nem tudnám más szóval leírni: helyes.
- Minden rendben? Jól vagy? – megérintette a vállamat, és bár az angol
szavak eljutottak a tudatomig, még nem igen tudtam megszólalni. Így csak
bólintottam és hümmögtem egyet. Biztos zavarba jött, a kendőzetlen
bámulásomtól, mert elkapta a tekintetét és kezét, majd leült mellém a földre.
- Biztos jól vagy? Nem vagy túl meggyőző – egy újabb kedves mosollyal
jutalmazott meg, majd folytatta – Nem akartam, de elcsíptem a beszélgetésedből
egy részletet…
- Mi? Hmm? Hát… - lehajtottam a fejem, és próbáltam összeszedni magam.
Komolyan, ilyen sem fordult még elő velem. – Ha őszinte szeretnék lenni, akkor…
akkor nem vagyok túl jól.
- Nem rég érkeztél, igaz? – a hangja érdeklődést mutatott, talán ezért
kezdtem el vele szimpatizálni – bár nem akarom áltatni magam, a külsője is
rátett erre pár lapáttal.
- Igen. Két hete élek Szöulban.
- És, hogy-hogy itt vagy?
- Mármint a koncerten, vagy alapból Koreában?
- Mindkettő – bólintott egyet és kényelmesebb pózba helyezte magát.
Elgondolkodtam. Mennyit mondjak el neki? Vagy ne mondjak semmit? Végül inkább
csak elkezdtem beszélni. Nem szerettem soha, átgondolni minden szavamat, akkor
nagyon átlátszóvá váltam.
- Tulajdonképpen, félig koreai vagyok, és saját meg szülői elhatározásból
jöttem ide, a koncertre a jegy, pedig engesztelő ajándék volt az apámtól.
- Most, hogy mondod… tényleg vannak ázsiai vonásaid – érdeklődve fürkészte
az arcomat, majd végignézett rajtam, bár így ülő helyzetemből, nem sokat
vehetett ki. – És, hogy érzed itt magad?
- Azt hiszem, ha hallottad a beszélgetésemet, nem kell újra elmondanom –
szerényen elmosolyodtam, ő pedig bólintott.
- Honnan jöttél?
- New York – vágtam rá rögtön, és azt hiszem meg is értette a problémámat.
- Nagyon különböző vélemények vannak Koreáról, tehát nem tudom neked azt
mondani, hogy minden várostól jobb, vagy rosszabb. Minden embernek más.
- És veled, mi a helyzet?
- Én szeretem. Igazából Amerikában születtem, Los Angelesben, de két
évesen Thaiföldre költöztünk, így Amerikából nem sokat élvezhettem, de 14
évesen visszaköltöztünk, és ott is szerettem élni. Jóval később jöttünk Koreába.
Szerintem egyébként nem az a fontos, hogy hol vagy, hanem, hogy kikkel.
- De én egyedül vagyok itt – keserűen elmosolyodtam, és nem néztem rá.
- Sokáig leszel itt?
- Áh, nem tudom, szerintem fél év biztos.
- Akkor az még változhat. Rajtad múlik, mennyire vagy nyitott az új
kapcsolatokra. Nem kell fél évig egyedül lenned.
- Persze, tudom én is, csak mégis… jobb lett volna, ha mondjuk itt van a
barátnőm. Nem egyedül izgultam volna, na meg akkor ketten lettünk volna itt
olyanok, akik nem ismerik az együttest – felnevetett. Egyszerűen kinevetett.
Mondjuk, megértem.
- Ne nevess ki – szúrtam le, ő pedig rögtön abba hagyta. – Nem hallgattam
otthon K-Popot.
- Értem, értem. Hát akkor egy kis segítség. Ööö… hát a nevük 2PM.
- Húha – felmutattam a jegyemet, ő pedig elvigyorodott és vállat húzott.
- 6 tagja van a csapatnak, mind fiúk. Junsu, Junho, Wooyoung, Chansung,
Taecyeon és Nichkhun.
- Aha, biztos megfogom tudni különböztetni őket – elmosolyodtam a
bénaságomon.
- Egyébként dance, hip-hop, pop zenéket játszanak.
- Hál istennek! Féltem, hogy apu valami rock koncertre küldött el –
láthatóan megkönnyebbültem, ő pedig újra felnevetett. Na jó, most már tényleg,
komolyan, szimpatikus nekem.
- Ó, tényleg! – előkaptam a telefonom és elkezdtem pötyögni rajta.
- Mit csinálsz?
- Ha már eddig nem tettem, memorizálom a fiúkat. Legalább azzal tisztában
akarok lenni, mikor kit látok a színpadon – motyogtam és beírtam a keresőbe,
hogy 2PM.
- Nichkhun! Mit keresel te itt? Gyere a színpad mögé, már mindenki ott
van! – rohant el mellettünk egy magas srác kiabálva.
- Bocsánat! Mindjárt megyek – intett felé, és felém fordult. A párbeszéd
koreaiul hangzott el, totál ledöbbentem, a telefonról is megfeledkeztem, na meg
persze zavarba jöttem. Összehúzott szemöldökkel mutattam rá, majd lassan abba
az irányba ahová a srác ment, végül felnyögtem.
- Hát ez ciki – az arcomat a kezembe temettem, és a koreai szavak csak úgy
egyszerűen kicsúsztak a számon. Nem tudom, mikor kapcsolt az agyam, hogy ezen a
nyelven szólaljak meg.
- Te tudsz koreaiul? – kérdezte meglepetten.
- Mondtam, hogy félig az vagyok, nem? Szép lenne, ha a második saját
nyelvem nem beszélném. Miért nem mondtad, hogy te tulajdonképpen egy híres idol
vagy, akinek perceken belül színpadon kellesz állnia?
- Mert nem mutattál valami jól, mikor idejöttem, és nem szoktam így
kezdeni egy beszélgetést – mosolyodott el – különben is, örültem, hogy végre
találkoztam valaki olyannal, aki nem akar a nyakamba ugrani, össze-vissza
puszilgatni, meg simogatni, hogy elhiggye én, én vagyok – miután megértően
rábólintottam a dologra, rámutatott a kártyámra és kérdőn nézett rám.
- Elmegyek-e a találkozóra? Nem tudom, talán ha azt a késztetést érezném,
hogy ugráljak, sikítozzak és rád vessem magam, talán. De így nem érzem fairnek.
Kint több százan pályáznak egy ilyenre, úgy gondoltam odaadom valakinek.
- Kár.
- Miért?
- Mert szimpatikus vagy. És, ha eljönnél, bemutatnálak a többieknek.
- Hű, azt hiszem, nem sűrűn ajánlasz fel ilyesmit embereknek. Kecsegtető
ajánlat.
- Gondold meg.
Azt hittem ezután feláll, és elmegy, mert ugye az előbb épp sürgették,
de nem nagyon akart elmenni. Tovább ült mellettem és tovább kérdezősködött.
- Szóval, hol fogsz ülni?
- Nem tudom. Ööö… itt – megmutattam a jegyemen a sorszámot, ahol az
ülőhelyem van. – Valójában ültem ott vagy 10 percet, de besokalltam a rengeteg
embertől, akik sírásig imádnak benneteket. Zavarban éreztem magam, amiért én
még azt sem tudom, kik vagytok, így elmenekültem. Bár, hogy hogyan fogok
visszatalálni, számomra is óriási nagy kérdés.
- Nem jössz inkább velem hátra? – kérdezte egyszer csak.
- Mármint, a színpad mögé? – döbbent tekintetem látva, vállat vont és
folytatta.
- Ott nincsenek sokan, és az egyik asszisztens csaj nagyon rendes. De ne
gondolkozz sokáig, mert még meggondolom magam – hadarta el, amikor látta, hogy
gondolkodóba esem. Elmosolyodtam és felé fordultam
- Azt hiszem élek a lehetőséggel – beleegyezően bólintottam, ő pedig
felállt. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, én pedig zavarba jöttem. Pír
szökött az arcomra, éreztem, hogy kimelegedtem, de azért elfogadtam a kezét.
Amint összeértek az ujjaink, megrázott én pedig felszisszentem. De azért felálltam,
a kezét fogva. – Tele vagy elektromossággal.
- Szikrázna köztünk a levegő? – nézett rám kérdőn, mire még inkább zavarba
jöttem, és felnevettem. Elengedte a kezem, majd elindult a hosszú folyosón.
- Zavarna, ha Nicknek hívnálak? Nehéz hozzászoknom a koreai nevekhez.
- Hmm, te vagy az első, aki erre kér, de rendben.
- Hogy szoktak becézni?
- Khun, Khunnie, mikor, hogy – ezeket hallva felkuncogtam. Nekem inkább
viccesnek tűnt.
- Ne haragudj, mondom, hogy még nem vagyok hozzászokva. Inkább maradok a
Nicknél. Egyébként Jasmine vagyok.
- Tudom, hallottam.
- Tudom, hallottam.
Pár percig szótlanul sétáltunk. Ő zsebrevágott kezekkel, én meg kicsit
mögötte és kicsit zavartan. Általában nem vagyok ilyen ijedős meg szerény,
talán a különböző személyek hozzák ki belőlem ezeket. Mindenesetre
kellemetlenül éreztem magam, és kezdtem dühbe jönni, amiért ilyen béna vagyok.
Biztosan feltűnt neki, hogy zavarban vagyok, mert bevárt és mosolyogva újabb témát dobott fel. Mondhatni általános dolgokról kérdezősködött, hol voltam eddig, mit szeretnék megnézni, óvva intett pár veszélyes helytől, ami éjszaka tilos járatnak számít, ételeket ajánlott, majd Amerikáról kérdezett.
Mesélt az amerikai életéről, barátairól, arról, hogy mai napig kapcsolatban van velük, csak a szoros napirendje miatt nem tud elmenni hozzájuk. Segített, hogy felszabadulttá váljak, nem éreztem többé szorongást, Nichkhun határozottan kedves srác volt. Nem csak annak tűnt.
Miközben beszélgettünk, megérkeztünk a színpad mögötti „backstage”-be, ahol körülbelül egy tucat ember rohangált kezében mappával vagy fején mikrofonnal, vagy csak úgy bármi nélkül. Rajtuk kívül volt ott még 5 fiú, akik izgatottan beszélgettek, nevetgéltek, bemelegítették a hangszálaikat vagy volt, aki csak ökörködött.
Biztosan feltűnt neki, hogy zavarban vagyok, mert bevárt és mosolyogva újabb témát dobott fel. Mondhatni általános dolgokról kérdezősködött, hol voltam eddig, mit szeretnék megnézni, óvva intett pár veszélyes helytől, ami éjszaka tilos járatnak számít, ételeket ajánlott, majd Amerikáról kérdezett.
Mesélt az amerikai életéről, barátairól, arról, hogy mai napig kapcsolatban van velük, csak a szoros napirendje miatt nem tud elmenni hozzájuk. Segített, hogy felszabadulttá váljak, nem éreztem többé szorongást, Nichkhun határozottan kedves srác volt. Nem csak annak tűnt.
Miközben beszélgettünk, megérkeztünk a színpad mögötti „backstage”-be, ahol körülbelül egy tucat ember rohangált kezében mappával vagy fején mikrofonnal, vagy csak úgy bármi nélkül. Rajtuk kívül volt ott még 5 fiú, akik izgatottan beszélgettek, nevetgéltek, bemelegítették a hangszálaikat vagy volt, aki csak ökörködött.
Jó érzés volt ide bejönni. Mintha egy másik világba csöppentem volna.
Apa említette a levélben, hogy váltsam valóra az álmomat és legyek énekesnő.
Pár hónap alatt nem tudom megváltani a világot, de elkezdhetek azon dolgozni,
hogy énekesnő válhasson belőlem.
Melegség öntötte el a szívem, ahogy a futkosó embereket néztem, akik a
színpadért, fényekért, hangért, táncért a fiúkért felelősek. Ahogy a lépcsőre
néztem, ami a színpadra vezetett nagyot dobbant a szívem, és majdnem elindultam
felé. A bámészkodásban, megfeledkeztem a külvilágról, és saját magamról is, így
azt sem vettem észre, hogy megfogtam Nick karját és szorosan tartottam. Az ő
hangjára rezzentem össze, és ébredtem fel a pillanatnyi kábulatomból.
- Minden oké? – kérdezte és megmozgatta a karját, amibe belekaroltam. Pár
pillanat után elengedtem és mosolyogva bólintottam.
- Döbbenet mi minden történik egy koncert előtt.
- És közben. Ezek az emberek 2 percre nem képesek leülni, mindig félnek,
hogy történik valami rossz, ezt szeretnék elkerülni.
- Azzal, hogy szaladgálnak, sürögnek-forognak eltudják kerülni a bajt?
Húha, tudhatnak valamit – mosolyodtam el, ő pedig vigyorogva vállat vont.
- Na, készen állsz, hogy megismerkedj a híres-neves 2PM-mel?
- Na, lássuk, mitől olyan híres-nevesek – magabiztosan bólintottam,
megfogta a kezemet, rám nézett, bátorítóan szorított rajta, és a karjába fűzte.
Ahogy közeledtünk a fiúkhoz, észrevettek bennünket és rögtön döbbent
tekintettel figyelték minden lépésünk és a karjainkat.
