Novella: My life és This is love

Valójában nem tudom, hogy kezdjek hozzá ezekhez a bejegyzésekhez. Ha írok valami újat, mindig késztetést érzek arra, hogy feltegyem ide. Tudom, hogy szörnyű blogíró vagyok, de erről általánosan az iskola és a lustaságom tehetett, de mivel meglett az érettségim most több időm nyílik arra, hogy bontogassam a szárnyaim és újra nekiálljak írni. Mert tervbe van véve, hogy mindent ott folytatok ahol, abbahagytam, csak sosem tudom előre mennyire fog ez megvalósulni vagy meghiúsulni. Szóval nem ígérek semmit, amúgy sem vagyok iztos benne, hogy ismeri bárki is ezt az ldalt, de az, hogy kimagyarázom magam, megnyugtatja a lelkem szóval... itt van ez a novella délután 3 óta ügyködöm rajta, most pedig hajnali 2:24 van, szóval remélem kapok pár kommentárt, ha olvassa valaki. Egyébként ez egy történet, csak én két részre osztottam, tehát két címe van. ^^

My life

Amikor az ember eléri a 30at hirtelen úgy érzi belefárad az életbe. Úgy érzi elég volt mindabból, amit eddig átélt, és valami frissre és üdére van szüksége. Már nem ad nyugalmat és harmóniát, ha balra pillantva a tenger fodrozódó hullámait látja, vagy egy játszótér gyerek hadseregét játszani.

Talán túlzás, de olyan mintha vége lenne az életnek. Főleg az enyémnek.

Egész életemben mást sem csináltam, csak megpróbáltam megfelelni olyan embereknek, akik felettem állnak, rangban, nemben, munkában és bármilyen értelemben.
Genetikai rendellenességként említettem mindig is ezt a kényszert, hogy megpróbáljak mindenki kényének kedvének megfelelni. Kezdve a szüleimmel. A gimi óta tuszkolják a fejembe, hogy milyen jó lenne, ha az én eszemmel orvos lennék. De nem akármilyen „kis stílű” orvos, valami hatalmas, aki majd megtalálja a rák ellenszerét.

Mindig tudtam, hogy ehhez kevés vagyok, de az orvos gondolatára összeszorult a gyomrom az izgatottságtól, így valamelyest örömmel fogadtam magamba a gondolatatot, hogy egyszer majd orvos leszek. Persze rögös út vezetett odáig, hogy a nevem elé írhassam azt a bizonyos „Dr.” jelzőt, de büszke voltam magamra és a szüleim is. Nem győztek dicsekedni velem, amikor apám egy új ügy érdekében vacsora partikat szervezett a házunkban és a bemutatásomra került a sor.
Apával nem is volt gond, ő nem akart mindent a nyakamba akasztani, az, hogy elvégeztem az orvosit, bekerültem a központi kórházba gyakornoknak elégedetté tette. Csak hogy ott volt az anyám is, aki amellett, hogy sikeres karrieri pályát látott a jövőmben, szeretett volna egy megfelelő férfi is látni, aki képviselheti a családunkat bárhol és bármikor. Így egyetlen hét sem telt el úgy, hogy ezen ne veszekedjünk. Ugyanis szingli voltam. 28 évesen még mindig egyedül voltam, és ahogy említettem, ahhoz, hogy harmóniát érezzek a lelkem mélyén kinéztem az ablakomon, vagy kiültem az erkélyemre és bámultam a tengert. Vagy ha ez sem segített elhaladtam egy közeli játszótér mellett és csodálkozva figyeltem a gyerkőcök minden lépését, és az aggódó anyukák kiabálását és rohangálását a kicsik után. Ilyen életre vágytam valójában. Egy olyanra, amiben egy férj egy gyerek foglal helyet.

Igazat adtam anyunak, de nem tehettem ez ellen semmit. Sosem voltam az a típus, aki ráakaszkodik egy férfire és addig nyaggatja, míg feleségül nem veszi. Egyébként is az én szakmámban elképzelhetetlen volt egy férj… nem hogy férj, egyáltalán egy férfi.
Hihetetlenül szoros volt a napirendem, sokszor voltam éjszakás, hiszen gyakornokságom elején voltam, minden szart be kellett vállalnom a feljebb jutás érdekében. Keveset aludtam, otthon alig voltam, szinte csak váltásruháért jártam haza. Ebből adódtak a vitáim anyuval. Nem tudta elhinni, hogy nem tudom összeegyeztetni a magánéletemet és a munkámat. Pedig láthatta, hogy nem megy.

Kivételes nap volt az a bizonyos június 26.-i nap. Szabadnapom volt, két hónapja először így megpróbáltam a lehető legjobban eltölteni: alvással.
Hajnali 2 volt, amikor beestem a szerény lakásomba, amit sikerült finanszíroznom egymagam – bár a kezdő tőkét kétségtelenül az apámtól kaptam – egészen délután 2-ig aludtam, békésen, mint akit fejbe vertek valamivel.  Ezután bódító fürdőt vettem és a szekrényem elé álltam. Csücsörítő ajkakkal kerestem a szekrényemben egy megfelelő ruha után. 12 percnyi szenvedés után dühösen sóhajtottam fel és kihúztam egy farmert, meg felvettem egy fekete blúzt és egy magassarkút. A hajamat kiengedtem, enyhe sminket tettem fel, felkaptam a retikülöm, beledobtam a telefonom és a pénztárcám, majd elégedetten és magabiztosan léptem ki a délutáni utcára.

Először a nővéremmel találkoztam az egyik plázában, elkísértem bevásárolni. Fogalmam sincs miért, de a szüleimnek vele szemben nem voltak nagy elvárásai. Végezzen el egy egyetemet és menjen jól férjhez. Így is alakult, az egyetem után szinte rögtön a horgára akadt egy jól kereső, 5 évvel idősebb ügyvéd férfi, aki fél év után eljegyezte és elvette feleségül. Azóta eltelt újabb 5 év és van egy tündéri 3 éves lányuk, akit imádok. Az anyám ezt hiányolja belőlem. Hogy még nem vagyok anya. Szeretném, tényleg, de el kellett fogadnom, hogy ez nem mostanában fog bekövetkezni.

Fárasztó 2 órás sétálgatás után – a lábam teljesen rendben volt, hozzászoktam a rohangáláshoz, bár egy tűsarkú mindig is kihívás volt egy nő életében. De nem az enyémben, én imádtam őket – a nővérem megunta a sok gyerekholmi vizslatását és hazafelé indult. Meginvitált, de mondtam, hogy a csajokkal beülök egy italra, így szépen hárítottam.

Mire az órámra pillantottam már elmúlt este 6, így elindultam a megszokott bárunk felé, amit minden szabadnapunkon betámadunk, és egész éjszaka élvezünk. A barátnőim többnyire az orvosin akadtak rám, volt, akivel még kollégák is voltunk, de többnyire különböző kórházakban dolgoztunk. Imádtam őket egytől-egyig és felüdülésnek számítottak ezek az esték az életemben.

Ezen az estén ismerkedtem meg Eathennel, egy rendkívül jóvágású fiatalemberrel, aki idősebb volt nálam 2 évvel és zenei céget üzemeltetett. Első pillantásra vonzónak találtam és hevesen vert tőle a szívem, a beszélgetésünk alatt pedig megbizonyosodtam afelől, hogy: Ez szerelem.
29 éves voltam, amikor kimondtam az oltár előtt az „igent” Eathennel egyetemben. Az anyám majd kiugrott a bőréből, imádta Eathent, ahogyan én is. Oda voltunk egymásért, a munkámat is szivárványszínekben láttam, csak is miatta. Imádtam az egész életemet, csak azért, mert Ő volt nekem.

Könnyű volt vele élni. Egyikünknek sem voltak bosszantó rigolyái, nem bosszankodtunk a másik állása miatt, ő tudta mivel jár az én munkám, én pedig tudtam, hogy mivel az övé. Nem csak a céget vezette, hanem menedzser is volt, így sokszor ment külföldre, volt, amikor vele tudtam menni, de többnyire itthon kellett maradnom. Sosem voltam rá féltékeny és ő sem rá. Feltétel nélkül bíztam benne, boldogan vártam haza és imádtam. Fáradságunk ellenére rengeteget szerelmeskedtünk, és sok időt töltöttünk együtt a munkánk ellenére is. Ha hamarabb végeztem, mint ő – előfordult egy párszor, ami csodálatra méltó, én is tudom – bementem a stúdióba, ahol éppen a bandákkal próbált felvételt csinálni, vagy csak ellenőrzött valamit, vagy csak simán tett vett. Mindig örömmel fogadott és megnyugvásként töltött el a tudat, hogy mellettem van.
Aztán valahogy vele kapcsolatban is a megfelelés keserű érzése fogott el. Kényszert éreztem arra, hogy soha ne lássan fáradtnak, elnyűttnek, mindig szexi és pompás legyek, ha vele találkozom. Megpróbáltam kerülni a munkámmal járulékos sztorikat, vagy a műtéteket amiknél segédkeztem. Lassan kezdtem kifordulni magamból, és a kezdeti kényelmes és harmónikus-szerelmes kapcsolatunk terhessé kezdett válni. Legalábbis a számomra. Ezt talán az elhidegülése okozta. Mindig is féltem attól, hogy egyszer megbánja, hogy elvett feleségül… pedig az utóbbi időben téényleg így viselkedett. A csajoknak a kórházban is feltűnt, mennyire megváltoztam néhány hét alatt és nem nagyon tudtam elrejteni a miértjét.

Sosem voltam az a fajta nő, aki felvállalja a problémáját és tálalja a párja előtt, tudom, hogy ez a rosszabbik, de képtelen voltam ezzel kapcsolatban őszinte lenni hozzá. A problémáink addig fajultak, hogy már abszolút nem beszéltünk, szinte lakótársakká deformálódtunk, és ez borzasztóan zavart, hiszen én még mindig szerettem, csak észrevettem, hogy ő megváltozott és ezért megváltoztam én is.

Így talán meg sem lepődtem, amikor a 30. születésnapom után nem sokkal bejelentette, hogy el akar válni. Megköszöntem, hogy nem a szülinapomon közölte ezt, nem hánytorgattam fel a miérteket, csak csendben elbúcsúztunk egymástól. Fogtam a holmijaimat – viszonylag kevés volt belőlük, másfél év alatt nem sok minden gyűlik össze – és visszaköltöztem szerény hajlékomba. Még szerencse, hogy nem adtam el.

Még senki sem tudott arról, hogy ejtettek, amikor apu felhívott, hogy egy újabb vacsora partit fog adni és ott kell lennünk. Keserűen beleegyeztem.

Augusztus 19-én, 5 nappal a szakításom után megjelentem a családi ház bejárati ajtójánál. Csengettem. Elmira mosolyogva nyitott ajtót, elvette a blézeremet és a nappaliba vezetett. Kisebb tömeg volt már, de általánosan csak a családtagok voltak ott. Nagy meglepetésemre Eathen is köztük volt. Vidáman nevetgélt a nővéremmel egy pohár pezsgő társaságában. Elképzelni sem tudtam mit keres itt. Annyira döbbenten álldogáltam, hogy lassan feltűnést keltettem. A sógorom állt meg mellettem és a derekamra simította a kezét, hogy figyeljek rá. A kezembe nyomott egy poharat és rám mosolygott.

-          Mikor mondod el a szüleidnek?

-          Mit keres ez itt? És te honnan tudsz róla? – kérdeztem elcsukló hangon.

-          Barátok vagyunk Em – vont vállat. – Még aznap felhívott.

-          Akkor Monika is tudja? – kérdeztem a nővérem felé intve.

-          Dehogyis! Szerinted akkor ilyen jóízűen nevetgélnének? Miért nem beszélitek meg?

-          Christopher – néztem rá elsötétülő tekintettel. – Mégis micsodát beszéljünk meg? Hogy kiszeretett belőlem? Mert nyilvánvalóan ez történt. Talán két hónapja csókolt meg utoljára… azóta csak néha megpuszilta a homlokomat, hogy tartsa a látszatot. Nem vagyok hülye – elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet. 5 napja egy könnycseppet sem ejtettem, mert a munkám lefoglalt és erős vagyok. Megpróbáltam nem gondolni rá, és nem sírni. Egészen eddig sikerült is. Eathen bizonyára végig nézte a jelenetet és látta a közeledő szüleimet, így elkerülve egy lehetséges botrányt odasietett hozzám és átkarolta a derekamat. Mivel nekem nem esett le a dolog, megpróbáltam lefejteni magamról a kezeit, mire meghallottam suttogó szavait a fülemnél.

-          Mélységesen sajnálom, de bírd ki egy kicsit. Jönnek a szüleid, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni.

-          Nem kellett volna eljönnöd, te barom – ütöttem meg egy kicsit a mellkasát. – Azzal, hogy itt vagy nem is hozhattál volna kellemetlenebb helyzetbe – kitéptem magam a szorításából, elnézést kértem a szüleimtől és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Tudom, hogy gyerekesen viselkedtem, hiszen tényleg csak a jót akarta nekem, de azzal, hogy ennyire kedvesen viselkedett velem nem is bánthatott volna jobban. Így akaratlanul is magamat kezdtem el hibáztatni azért, amiért zátonyra futott a kapcsolatunk. Felsorakoztak bennem a miért kezdetű kérdések és záporoztak a könnyeim, megállíthatatlanul. Mit rontottam el?

-          Kicsim? – egy bizonytalan kopogás ütötte meg a fülemet és apa hangja. – Minden oké? Miért rohantál be?

-          Aahh.. Khm. Minden oké – köszörültem meg a torkom és töröltem meg a szemem. Letéptem egy kis wc papírt és beletöröltem az orrom. – Csak a munka. Egy számomra fontos beteget vesztettünk el. Nem tudtam rajta segíteni – részben igaz volt, tényleg meghalt valaki, akin nem tudtam segíteni, de közel sem borított ez ki annyira. Kezdtem hozzászokni.

-          Oh, édesem, nem menthetsz meg mindenkit, aki beteg. Ha menni kell, hát menni kell – próbált meg vigasztalni. Ez megmosolyogtatott. Megmostam az arcom, vettem egy pár mély levegőt, lesimítottam a ruhámat és egy amolyan rezignált műmosollyal léptem ki a fürdőből. Apám rögtön babusgatni kezdett, megveregette a vállamat, és karon fogva vezetett vissza a fogadóba.

-          Ne haragudjatok az előbbi kirohanásomért. Stresszes napom volt – néztem szúrósan Eathenre, aki elfordította a tekintetét.

Az este további része zavartalanul folyt. A vacsora is megvolt, úgy néz ki mély benyomást tettünk apa ügyfeleire. Egészen megbarátkoztam a gondolattal, hogy Eathen bár itt ül mellettem lassan szinte már semmi közünk egymáshoz. Már szinte élveztem a beszélgetést és a vacsorát, amikor is valamiért ránk terelődött a figyelem. Apám ügyfelének a felesége kedvesen ránk mosolygott és megkérdezte:

-          Ti házasok vagytok drágáim? – letaglózva néztem rá, nem igen tudtam válaszolni. Eathen a kezét a fedetlen térdemre szorította, így próbált figyelmeztetni. Rég nem ért már hozzám sehogy sem, a térdem pedig – tudhatná – az egyik erogén zónám, furcsa nem de bár? Mindig kimelegedtem, ha a térdemet simogatta, most meg erősebben szorította a kelleténél, ami igencsak hatást gyakorolt rám.

-          Ó, elnézést. Igen, azok vagyunk – válaszolt Eathen.

-          És mióta?

-          Idestova másfél éve – válaszolt rendületlenül. Megpróbáltam tovább enni, hagytam, had beszéljen ő. A keze továbbra is a térdemen pihent. Nem sepertem le a kezét onnan, mert jólesett az érintése.

-          Oh, akkor ti még friss házasoknak számítotok. Dúl köztetek a szerelem, igazam van? – a nő kedves kérdése összeszorította a szívemet, újra megállt a villa a keemben.

-          De még mennyire – válaszoltam varázslatos mosollyal az arcomon. Fogalmam sincs miért válaszoltam. Eathen döbbenten fordult felém, de egy csak a másodperc tört részéig tartott, rögtön felvette a mosolygós arcát és bólintott. – Mindennél jobban szeretem őt – halkultam el és a kezére téve az enyémet, leemeltem a térdemről. Így is elég nehéz volt.

-          Óh, édesem, nézd meg őket! Gyönyörűek, fiatalok! És szerelmesek! Istenem, becsüljétek meg egymást kedveseim – mosolygott még egyet ránk utoljára és elterelődött a figyelme, ahogyan a téma is. Christopher idegesen köszörülte meg a torkát, mert a beálló csend és feszült légkör körölöttünk tapintható volt. Észrevéve magunkat, a szüleimre pillantottam, mosolyogtam, egy halk „elnézést” után felálltam az asztaltól és ott hagytam őket. A vacsora amúgy is a végéhez közeledett, megkerestem a blézeremet, felkaptam és kimentem a kertbe.

Nem igazán akartam elmélkedni, csak menekültem a légkör előle, ami egyre jobban sugározta azt, hogy nem éppen rózsaszín a kapcsolatom Eathennel. Nagyon rossz volt ez a gondolat, amikor éppen csak azt gondolom, el tudom fogadni, találkozunk és újra felborul minden. Az órámra pillantottam, este 10 volt, ideje lett volna hazamenni, holnap korán kezdek… Ezzel az elhatározással álltam fel a kerti székből és indultam vissza a házba, hogy illőn elbúcsúzzam. Viszont utamat állta valaki. Az a bizonyos valaki.

-          Tönkre tettelek? – kérdezte bűntudatosan. Felsóhajtottam. Nagyon nem akartam ezt, de előbb utóbb úgyis megtörténne.

-          Egy kicsit – bólintottam helyeslően.

-          Én nem tudom mit is mondhatnék… - nem mert a szemembe nézni, megrántotta a vállát és a földet pásztázta. Nem hittem a fülemnek és szememnek. Nekem kellene így viselkednem.

-          Én… dühös vagyok. Igen, dühös. És értetlen. És csalódott meg keserű. De nem fogom kimutatni. Nem fogom hisztérikus dührohamban kitörve kérdezni az okát és miértjét, mert sosem voltam ilyen. Inkább magamat marcangolva, csendesen vészelem át, egyedül. Nem fogok a bocsánatodért könyörögni, holott azt sem tudom, miért kérjek, egyáltalán kell-e. Fáj és szenvedek, de túl leszek rajtad. Ha nem kelled neked, hát nem fogom magam rád erőltetni. De kérlek… ne játszd el soha többet, hogy minden rendben köztünk, mikor egyáltalán nem így van. Ne játszd el, mert fáj, hogy én erre képtelen vagyok – elcsuklott a hangom, így abbahagytam.

-          Em… Emma – a homlokát dörzsölte. Ha gondja volt, mindig ezt csinálta. – Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom – még legalább ennyiszer elmondta ugyanezt.

-          Nem kell. Senki sem mondta, hogy a szerelem nem múlandó – folytattam könnyezve. – Majd egyszer, ha képes leszek rá megkérdezem… megkérdezem, hogy mi történt. Kérlek, akkor majd mondd el. Christopher majd elhozza a maradék cuccomat tőled – suttogtam és elindultam. – Ég veled Eathen – mondtam mellé érve, sóhajtottam egy mélyet és tettem egy lépést előre. Elkapta a karomat és magához rántott. Nem ölelt meg, csak maga felé fordított. Döbbent voltam és reszketni kezdtem. A jobb kezét felcsúsztatta a tarkómra és a homlokát az enyémnek döntötte.

-          Kérlek egyszer majd bocsásd meg nekem. Jobb lesz neked nélkülem – suttogta remegő hangon. Nem tudtam válaszolni neki. Nem tudtam, mit illene ilyesmire mondanám, de egyáltalán nem is akartam válaszolni neki. Az a pár centi távolság kettőnk között teljesen lekötötte a figyelmemet. Majdnem két éve ismertem már őt, mégis letudott venni a lábamról. Az, hogy ilyen közelről figyelhettem minden rezdülését, hallottam és éreztem a lélegzetvételeit… láttam a könnycseppet lecsordulni az arcán.. bármilyen oka is legyen szakítania velem, most neki is nehéz. Nem mondom, hogy villámcsapásként ért az, amikor megcsókolt… de valami hasonló. Csak is azért, mert tudtuk, hogy ez lesz az utolsó. Szenvedéllyel és érzelemmel telve csókolt, úgy, ahogyan akkor szokott, mikor megpróbált begerjeszteni. Ez egyfajta érzelmi dömping volt. Tele volt harccal, szerelemmel és fájdalommal. Amikor elemelte az ajkait az enyémtől, nem nyitotta ki a szemét. Kicsit feldúltan figyeltem a reakcióit, mire így szólt.

-          Nagyon szerettelek. Te voltál az első igazi szerelmem. Köszönöm… és sajnálom – elhajolt tőlem és végig néztem, ahogy elment. Ahogy kisétált az életemből. Észre sem vettem, mikor… mikor kezdtek el folyni a könnyeim…

This is love

Fél éve váltam el csendben és békésen Eathentől. Senkivel sem beszéltem róla csak a nővéremmel és a sógorommal. Azóta vezető rezidenssé választottak, ami még több erőfeszítésembe és energiámba, na meg persze időmbe telt. Ez, és a távolság, meg az idő amit külön töltöttünk segített túl tenni magam Eathenön. Már nem rezdülök össze, ha a nevét hallom, és nem félek a zenei cége előtt elsétálni, vagy elmenni a kocsival attól tartva, hogy találkozhatunk. Mély sebet ejtett bennem, de annyira amennyire csak lehetett elraktároztam magamban a fájdalmat és így sikerült túlélnem. Túléltem a 30at. És azon is túl, lassan a 31-et fogom tölteni.

Így, lassan 31 évesen rájöttem pár dologra Eathennel kapcsolatban. Talán nagyon elsiettük. Lehet, hogy először össze kellett volna költöznünk. Többet kellett volna kommunikálnunk. Igazából nem tudom, hogy a testébe vagy a személyiségébe szerettem bele. Nem tudom biztosan állítani, hogy szerelmesek voltunk. De kellemes emlékként gondolok rá, nem pedig egy féregként, aki kihasznált majd eldobott. Mert nem így volt. A kapcsolatunk fokozatosan épült le és nem tehettem ellene semmit. De az is lehet, hogy nem akartam… mert bár észrevettem, hogy kezdünk eltávolodni egymástól, nem erőltettem az együttléteket és a kommunikációt. Lehet, hogy ez okozta a vesztünket. e így belegondolva, talán jobb volt így. Ő is azt mondta, hogy jobb lesz nekem nélküle. Mai napig nem értem hogyan értette ezt, de az a tekintet, ahogy akkor nézett rám, örökre belém ivódott. Sosem fogom elfelejteni, mennyi bűntudat volt az arcán akkor. Igazából megnyugtat, hogy nem csak nekem fájt a szakítás. De ma már higgadtan tudok rá gondolni, sőt, mosolyogva.

Szinte sosem volt időm leülni és átgondolni mi történt közöttünk. A majdnem másfél év, mióta különváltunk, nagyon feszesen és gyorsan telt a számomra. A kemény munkám beérett és végre orvosnak mondhattam magam, a betegek egyre többen voltak, a műtétek száma hétről hétre nőtt, alig volt időm levegőt venni, nem hogy csendben leülni és kielemezni a kapcsolatomat Eathennel. Viszont a főnökeim is belátták, hogy 3 éve szakadatlanul dolgozom, így megkegyelmezve szabadságra küldtek. Nem hosszú időre, mindössze 3-4 napra, amíg kialszom magam és helyre jövök. Hát, így lett időm gondolkodni. Akaratlanul futottak a gondolataim az egykoron szeretett férfi felé.

-          Eathen? – szóltam bele a telefonba. Egy álmos nyögés volt a válasz, ami megmosolyogtatott.

-          Emma? – a döbbenetet ki lehetett hallani a hangjából. Hümmögtem egyet, hogy tudja, igen, helyes a feltételezése. A válás óta nem beszéltünk, így egy kicsit furcsa.

-          Megejthetnénk egy beszélgetést valamikor? – kérdeztem halkan, mire 1 perces néma csend volt a válasz.

-          Dolgozom…

-          Én is…

-          Sok a dolgom…

-          Eathen!

-          Külföldön vagyok Emma – válaszolta sóhajtva.

-          Oh. Értem. Akkor majd máskor – mondtam és gyorsan letettem. Ha ezt előre tudom, fel sem hívtam volna.

A hívás egy kicsit zavarba hozott, így a nővéremhez menekültem. Nem szóltam, hogy megyek, így csak beállítottam. Itt nem volt házvezetőnő, mint otthon, apuéknál, annak ellenére sem, hogy ők is a a gazdagabb réteghez tartoznak, így csak kinyitottam az ajtót és a nappali felé vettem az irányt. Egy furcsa beszélgetés közepére csöppentem, észre sem vették, hogy a házban vagyok.

-          Szóval… beszélj lassabban Eathen! – rivallt rá Christopher. A szívem megállt egy pillanatra, a fal mellé húzódtam, hogy kihallgathassam a beszélgetést. A nővérem nem tartózkodott a szobában, így arra is figyelnem kellett merről jönne esetleg. – Várj, szóval a sógornőm felhívott. És találkozni akart? De te azt hazudtad külföldön vagy? – hosszabb csend következett, így gondolom jött a válasz. Én meg álltam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel. Miért hazudott nekem?

-          Miért hazudtál neki? – újabb szünet. – Eathen hülye vagy. Már rég felépültél, semmi okod az aggodalomra – felépült? Miből? Náthás volt? Ez eléggé valószínűtlen, nem értek semmit!!

-          Megértettem a válásod okát, támogattalak is, miközben tudod, hogy sokkal jobban szeretem a sógornőm nálad, végignéztem, ahogy kifordult önmagából, és amikor lehetőséget ad arra, hogy elmondd neki az igazságot, te megrémülsz? – a hangja megemelkedett, sosem hallottam még kiabálni. Meghatott a mondandója azon része, hogy szeret, de még mindig nem értettem semmit. – Eathen, ha mindenhez így állsz hozzá, persze, hogy nem fog semmi sem sikerülni. A múltkor sem haltál meg, nem? Megértem, hogy védeni akartad, ne üvölts velem, te fafej! – vett egy mély lélegzetet és az orrnyergére szorította két ujját. – Persze, hogy nem fog újra felhívni! Neked kellesz lépned. Leteszlek, idegesítesz. Nem. Szia! – lecsapta a telefont és a díványra dobta a készüléket. Én meg ledermedten, értetlenül jöttem elő a fal mögül.

-          Most ezt elmagyaráznád úgy, hogy megértsem? – kérdeztem rekedt hangon. Tudtam, hogy valami komoly dologról lehet szó. – Miféle felépülés? Miért váltunk el? Ki ez az ember valójában? – össze voltam zavarodva, Chris pedig olyan rettegve nézett rám, mintha mente leütném őt valamivel.

-          Nézd, ezt kettőtöknek kell megbeszélnetek… én nem avatkozhatok közbe – sóhajtott fel. – Csak adj neki lehetőséget! – mondtam és beletúrt a hajába. Dühösen fújtattam és letöröltem a könnyeimet. Elővettem a telefonomat, hátat fordítottam neki és vártam, míg kicsöng az ex -férjem telefonja. 8-at csörgött, mire felvette.

-          Nem érdekel melyik kontinensen vagy, vagy hogy miért hazudtál, de lehetőséget adok a magyarázatodra. Feldúlt vagyok, szóval meg se próbálj lerázni a kis stílű hazugságaiddal. 1 óra múlva a bárban ahol megismerkedtünk. És ne késs, vagy esküszöm nyakon váglak! – meg sem vártam a válaszát, lecsaptam a telefont és visszafordultam a sógorom felé.

-          Köszönöm, hogy szeretsz, de el is mesélhetted van a mögöttes tartalmat, ahelyett, hogy nézed, ahogy széthullom – mondtam, majd elindultam kifelé. – Üdvözlöm a nővérem! – kiáltottam még a bejáratnál és becsaptam az ajtót magam után.

Azért voltam mérges, mert úgy éreztem becsaptak, az orromnál fogva vezettek, vagy ezt a kettőt ötvözve zúztak szét. Már végképp nem értettem semmit, így egyre jobban éheztem a válaszaimra, amik már majdnem két éve őrölnek.
Úgy vezettem, mint eddig soha, gyorsan és figyelmetlenül, több piroson is áthajtottam, de most nem érdekeltek a büntetések, vagy esetleges balesetek, amiket okozhatok--- és nem is okoztam egyet sem, amíg a célállomáshoz nem értem. Leparkoltam az autóm, majd viszonylag higgadtságot színlelve léptem be a bárba. A pultos régi ismerősként üdvözölt, és már készítette is a szokásos italomat, de most inkább csak ásványvizet kértem. Tiszta fejjel akartam végig csinálni ezt. Körbe néztem szabad asztal után kutatva, a pillantásom megakadt az egyik sarki asztalnál, ahol az ex-férjem ült egy poharat szorongatva az ablakon kinézve. Minden eddig felgyülemlett feszültség hirtelen elpárolgott és lesokkolva álltam egyhelyben, mozdulni sem tudtam. Teljesen szokatlanul ért a látvány. Nem nézett ki úgy, ahogyan emlékeztem rá. Sokat fogyott, a bőre színe fakóbb volt, a haja pedig rövidebb. Olyan, mintha minimum egy évtizedet öregedett volna, pedig csak két év korkülönbség volt köztünk a javára. Megrémisztett az ismerős ismeretlen látványa, összeszorította a szívemet, és hiába gondoltam úgy, hogy talán nem volt szerelem a miénk és hogy abszolút túl vagyok rajta, ahogy most dobbant a szívem és lüktetett a vérem, megcáfolt minden eddigi gondolatomat. Nyeltem egy nagyot és tettem egy lépést előre. Eathen fészkelődni kezdett és körbenézett. A pillantásunk összeakadt, és majdnem felsikoltottam. A szám elé kaptam a kezem és némán ráztam a fejem. A szemei és a tekintete üres volt. Teljesen üres, mint egy beteg ember tekintete. Tudom, ismerem ezt a tekintetet.

Nap mint nap találkozom ilyen üres, reményvesztett élettelen tekintetekkel. Sosem fogom ezt megszokni és elfeledni. A szája groteszk mosolyba szaladt, ami sovány arcán csak még idegenebbül mutatott.
Egy átlagos embernek talán csak az tűnt volna fel, hogy a bőre fakó, de mivel én orvos vagyok, és ismertem őt két évvel ezelőtt van összehasonlítási alapom, és észreveszem azokat az apró jeleket, amit mások nem, például a kékes árnyalatot a szemei alatt, a ritkás szemöldökét, és rövid fénytelen haját, remegő kezeit, kiszáradt ajkait és betegesen fehér bőrét. Még egy szót sem váltottunk egymással, máris zokogásban törtem ki. Hátrasimítottam a hajam az egyik kezemmel, a másikkal pedig a számat takartam el, hogy még véletlenül se jöjjön ki egy hang sem a számon.

-          Gyorsan megjöttem külföldről, nem? – kérdezte hang, rekedt hangon. A gyenge poén csak még jobban elszomorított, és még mindig ugyanolyan távolságban voltunk egymástól. Talán a diszkréció és tolerancia miatt húzódott mindenki vissza, és nem figyeltek árgus szemekkel, de az is lehet, hogy észre sem vették a kettősünket. – Jól nézel ki, Emma – mosolygott most jobban, mint az előbb. Csak ő tudta így mondani a nevemet. Így, hogy rögtön hatással legyen rám, és elfelejtsem a külvilágot. Megtöröltem a szemeimet, próbáltam csitítani a bennem lázadó érzelmeket és kiüríteni az agyamat. Tettem még egy lépést felé, de újra megálltam.

-          Te nem mondhatod el ugyanezt magadról Eathen – feleltem őszintén és szipogtam egyet. A könnyeim lassan elapadni látszottak. Végignézett magán, viccesen húzgálta magán a pulóvert és a nadrágot, majd a hajába simított és újra mosolygott.

-          Pedig jól érzem magam. Ülj le – mutatott magával szemben az üres székre. Megráztam a fejem.

-          Nem merek közelebb menni, mert újra sírva fogok fakadni.

-          Akkor 3 méteres távolságban fogunk beszélgetni? – vonta fel a szemöldökét, én pedig gyerekesen bólogatni kezdtem. Felsóhajtott és felállt. Nehézkesen, a székre támaszkodva. Rossz volt nézni, hogy a két évvel ezelőtti könnyed léptű énjének hirtelen nyoma veszett.

-          Mivel diagnosztizáltak? Mikor? – tértem rá rögtön, ahogy újra végignéztem rajta.

-          Nem azért vagyunk itt, hogy orvososdit játszunk Emma – döntötte oldalra a fejét és elmosolyodott. Lassan közeledett felém.

-          De igen, Eathen, pontosan ezért vagyunk itt. Hogy megtudjam mi történt két éve. Mivel diagnosztizáltak? Mi tett rád akkora terhet, hogy ne mondd el, félts és elválj tőlem? Mert most, hogy itt állsz előttem, másat is sem tudok képzelni. Tudom, hogy nem csaltál meg, sosem lettél volna képes a szemembe nézni utána… és nem az a fajta vagy.

-          Mindig is a lelkembe láttál – mondta a fejét ingatva. – Akkor jobb lesz, ha leülsz. Mondta az asztalra és a székekre bökve. Nem akartam vele ellenkezni, gy karon fogtam és együtt sétáltunk az asztalhoz. Furcsa volt őt megérinteni, de valamiért az orvos bújt elő belőlem, így kíváncsian és aggódva figyeltem őt.

-          Szóval.. két évvel ezelőtt kezdődött ez az egész. Nagyon fáradt voltam, de ezt betudtam annak, hogy sokat dolgozom, viszont én állandóan fáradt voltam, étvágytalanság kínzott, ezért veszítettem is a súlyomból, ha emlékszel, meg is jegyezted, hogy fogytam pár kilót. Aztán egyszer csak éreztem valamit a lágyék hajlatomban. Egy olyan csomószerűséget és megijedtem. De nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam majd elmúlik. Később ugyanezt éreztem a hasamnál is. Nem sokkal később, amikor külföldre utaztam az egyik csapattal, két hétig voltunk távol, de folyamatosan álmatlanság gyötört, ha aludtam csurom vizesen keltem, sűrűn belázasodtam, így a munkámra sem tudtam koncentrálni. Elmentem egy orvoshoz, hogy elmondjam influenzás vagyok és segítsen, de amikor megvizsgált és a hónaljamhoz ért véletlenül,  azt kérdezte érzem-e ezt. Ott is volt egy csomó. Bevallottam, hogy hol éreztem még ilyet, mire azt tanácsolta menjek kórházba. De pár napra rá haza utaztunk, amúgy sem akartam külföldön kórházakba járni. Eszembe jutott, hogy megkérdezlek mi lehet ez, de nem akartam, hogy aggódj, így inkább kihagytalak a dologból. Mivel már komolyan foglalkoztatott a dolog, é megrémültem az orvos szavaitól elmentem egy nagyobb kivizsgálásra a megyei kórházba.
Mindenféle vizsgálatot elvégeztek rajtam, de csak akkor bizonyosodtak meg a dologról, amikor meg is kérdezték mi pontosan a panaszom. Átpasszoltak egy… onkológusnak – mondta és félve tekintett fel rám. Már a tünetei sorolásánál erre gyanakodtam, de borzalmasabb volt hallani, mint képzeltem. Lehunytam a szemeimet és eltakartam az arcom, de bólintottam, hogy folytathatja.

-          Az onkológus is magyarázott egy csomó mindent, szakszavakat használt, meg statisztákat mondott, de még mindig nem voltam tisztában azzal, mi is a bajom és mi történik körülöttem. Így félbeszakítottam és megkérdeztem mi a betegségem. Megütközve nézett rám, hogy ha egyszer itt vagyok hogy-hogy nem tudom, hogy rákos vagyok. Úgy éreztem mentem meghalok, amikor ezt a képembe vágta. Látta rajtam, mennyire elborzaszt a hír, ezért kedvesebbre vette a figurát. Vizsgálni kezdett, számba vette a tüneteimet és azt mondta ez nem lehet, mint n…

-          Non-Hodgkin limfóma – dörgöltem az arcom és ránéztem. Csodálkozva bólintott, majd folytatta. – Elmagyarázta mi is ez pontosan, de azt mondta készüljek fel a legrosszabbra is. Bár a túlélők száma gyarapodik az utóbbi időben, ez egy ritka kór és sosem lehet kiszámítani ki, hogy kezeli. Így elkezdtem gondolkodni kettőnkön… - sóhajtott fel. – Ma már nem mondom biztosra, hogy helyesen cselekedtem, de tudtam, hogy nem akartam, tudd mi a bajom és hogy talán meg fogok halni. Könnyebb volt elhitetni veled, hogy már nem szeretlek, mint eléd állni és azt mondani, rákos vagyok és lehet, hogy csak 1 évem van hátra. Életem legnehezebb döntése volt elhagyni téged és nélküled kezdeni bele a kemoba és a sugárkezelésbe. Minden porcikámmal hiányoltalak, de tudtam, hogy ez mind önzőség és nem akartalak kitenni ennek az egész procedúrának. Főleg, hogy kétszer is átestem rajta. ért vagyok ilyen állapotban már ez az első hónapom, hogy nem kell kezelésre járnom, mert azt mondták limfóma mentes vagyok – mosolyodott el.

Annyira le voltam döbbenve, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Meredtem magam elé és összevisszaság volt a fejemben. Majdnem meghalt…. majdnem meghalt… majdnem elveszítettem. Ezek, és ezekhez hasonlító gondolatok cikáztak a fejemben.

-          Fordított esetben, ugyanígy cselekedtem volna. Köszönöm is és dühös is vagyok, amiért kihagytál ebből – sírtam el magam. – El sem hiszem, hogy ez történt veled. És egyedül keresztül mentél ezen. Elképesztő, hogy Chris nem mondta el – szipogtam és újra eltakartam a szemem. – Majdnem meghaltál – zokogtam fel, rázkódtak a vállaim, tényleg nagyon - nagyon megkönnyebbültem, hogy mind ezek után még mindig él. Átnyúlt az asztalon és elvette az egyik kezemet az arcom elől. A kezei közé vette, a szájához húzta és gyengéd csókot lehelt rá.

-          Ilyet még egyszer ne csinálj. Arra esküdtem, hogy egészségben-betegségben, és te megfosztottál ettől. Hogy vagy? – néztem rá hirtelen. – Nincsenek émelygések és rosszullétek? Erősnek érzed magad a helyzethez képest? Mennyire változott az állóképességed?

-          Emma, Emma, cssss! – mondta mosolyogva és letörölte a könnyeket az arcomról. – Ne olyan hevesen. Jól vagyok. Jobban. Felépültem. Megküzdöttem a rákkal, és nyertem. Most már csak vissza kell híznom az elvesztett kilóimat és szoliba kell járnom – poénkodta el, mire egy nevetés féle csúszott ki a számon. Megszorította a kezemet, újra a szájához emelte, és csókot hintett rá. Elmosolyodtam és próbáltam lecsillapítani magamat. Most már minden rendben… most már minden rendben lesz velünk.

Hangosan nyekkentem, ahogy a falnak csapódtam. Az ajtó hangosan csapódott be utánunk, de szinte meg sem hallottuk. Eathen felajzott, kéjes nyögéseit hallottam csak, melyek irtó közel, a fülemnél hallatszottak, és amik egyre jobban hoztak lázba engem is. A vállába kapaszkodtam, míg ő a kulcscsontom harapdálta és csókolta, ezzel még inkább olajat öntve a tűzre. Lejjebb csúsztatott, hogy egy magasságban legyünk, vigyorogva kapta el pírral borított tekintetemet, amitől még jobban zavarba jöttem és nevetve csókolt bele a nyakamba, és haladt feljebb. A számat érve játékosan beleharapott az alsó ajkamba, majd győzelemittas nyögéssel nyugtázta, hogy türelmetlenül kapok ajkai után. Semmi sem volt jobb ennél az édes kínzásnál.

Több mint két éve nélkülöztük egymás társaságát, és másét is, hiszen ő a betegsége én pedig a munkám és érzelmeim miatt nem kerestem egy férfi enyhítő ölelését sem. Újra kezdtünk mindent. Fokozatosan haladtunk, lépcsőfokról lépcsőfokra. Először csak telefonon beszéltünk, majd elkezdtünk találkozgatni, kávézókban, munkahelyen ebédre, majd később vacsorákra és mozikra is futotta az időnkből. Igaz, hogy nem tartottuk olyan sokáig ezt az iramot, túlságosan régóta vágytunk már a másikra, így csupán egy hónap után elegünk lett a szűzies találkákból. Nem csókolt meg egyszer sem az egy hónap alatt, pedig rengetegszer lehetőséget adtam neki, de mindig azt mondta, majd akkor, hogy ha végre újra a régi pompájában tűnik fel előttem.
Valóban visszahízott pár kilót, a bőre színe is visszaállt az egészséges kreol barnára, a szemei alatt eltűntek a kékes karikák és megmaradtak a munka és fáradtság okozta barna gödrök, az izmai domborodni kezdtek, még a ruhák alatt is lehetett látni, tényleg kezdett minden visszaállni a régi kerékvágásba.

Így, egy vacsora és mozi kombináció, na meg hazakísérés azzal végződött, hogy felhívtam magamhoz. Zavarban voltam, amikor megkérdeztem feljönne-e, hiszen kijöttem a rutinból. Nevetve gondolkozott, majd azt mondta eleget várt már és kézen ragadott. Ő húzott a liftig, majd beszállva megnyomta a 4-es gombot. Nem volt senki sem rajtunk kívül a liftben, de türtőztette magát. Összekulcsolta a kezünket és halkan fütyörészett valamit én pedig zavartan mosolyogtam. A 3. emeleten kinyúlt az ajtó, de senki sem szállt be, így folytattuk az utunkat felfelé kettesben. Elkaptam a pillantását, ami dögös volt és határozott velem ellentétben, aki inkább emlékeztetett egy ijedt kiscicára semmint egy 31 éves érett nőre. Mormogott valamit, majd elém lépett és szorosan magához ölelt. Éreztem, hogy a szíve majd kiesik a helyéről, a tenyerem a szíve felé helyeztem, az ő kezét pedig az enyémre tettem. Majdnem ugyanolyan tempóban dübörgött a szívünk.

-          Mintha most lenne az első randink. Nem mintha nem lettünk volna már házasok – nevettem fel, mire ő is elvigyorodott. Lenyúlt és végigsimított a térdemen, ott időzött egy ideig. – Szemét vagy – suttogtam mosolyogva. – Hiányzott az érintésed – mondtam még, mire kaptam egy újabb morgást, ami takarta a „mikor érünk már fel” kérdést. A lift csilingelve kinyílt ő pedig tolni kezdett a megfelelő ajtóig. Amikor megérkeztünk remegő kézzel kutattam a kulcsom után, míg ő a derekam tájékán időzött a kezeivel, a fejét pedig a nyakamhoz hajtotta és apró puszikkal halmozott el.
Így kerültem percekkel később a lakásom falára, kiéhezett párommal együtt. Alig vártam, hogy bevigyen a hálóba és végigdöntsön az ágyamon. De úgy látszik, ő hosszabbnak gondolta ezt az estét nálam. Édesen kényeztetett, hol vad, hol gyengéd iramra váltva. Perceken belül megszabadított a felsőmtől és nyögve pásztázta a felsőtestemet. Odanyúltam, hogy levegyem róla az inget, de a fejével nemet intett és azt mondta ehhez még korán van. Nem értettem, de annyira elködösült az agyam a visszafojtott vágytól, hogy szerintem az egy meg egyet sem értettem volna abban a pillanatban.

-          Úristen, annyira hiányoztál – mondtam elfúló hangon, amikor kezeit megéreztem a lábaim között.

-          Hát még te nekem – mormolta és újra éreztem ajkait az enyémen. Átkaroltam a nyakát és hozzápréseltem magam, amennyire csak tudtam. Felhúztam a térdem és ingerelni kezdtem, mire boldog sóhaj szakadt fel a tüdejéből. Ellöktem magunkat a faltól és oldalazni kezdtünk a hálóm felé.

-          Ne játssz velem, halasszuk azt későbbre, jó? – kérdeztem, mire bólogatva helyeselt és végigdöntött az ágyon. Elégedett sóhajjal konstatáltam, hogy gombolni kezdi az ingjét, de félúton elakadt, ahogy pillantásunk találkozott a másikéval. Kezdett elpárologni a zavarom, régi ismerősként köszöntöttem őt, és kezdtem elfogadni a tényt, hogy ez nem álom. Kezeit felcserélték az enyémek, folytattam a vetkőztetését.

A mindent beborító csókok és kéjes sóhajok elégnek bizonyultak, hogy teljesen eszemet veszítsem. Annyira szerettem volna eggyé válni vele, mint még soha. Még a nászéjszakánkon sem voltunk ennyire bensőségesek és intimek. Sok minden történt azóta, és talán ezek a dolgok még közelebb hoztak minket, mint eddig bármi.

Nem kételkedtem többet abban, vajon szerelem volt-e a miénk, hiszen egyre biztosabb voltam abban, hogy ez bizony még most is szerelem.

Eathen teste hozzám simult és nem csak simult, hanem nem sokkal később eggyé is vált, olyan örömöt és megkönnyebbülést kiváltva belőlem, amit szavakkal le sem lehet írni.

Felálltam, hogy ablakot nyissak, ugyanis a kis szobában a pára és a fülledt levegő már tűnt annyira lenyűgözőnek, mint percekkel ezelőtt. Elvigyorodtam, amikor eszembe ötlött, hogy ezt mind mi csináltuk, elégedetten bújtam vissza a ágyba. Eathen felkínált karjára feküdtem, és simogattam a mellkasát.
A lelkem végre újra megnyugodott, eltűnt a háborgás, amit évek óta érzek, és lassan elszunnyadt, mint ahogy a kedvesem is. Mosolyogva pillantottam fel rá, megcsókoltam az arcát, magunkra húztam a takarót és hallgattam még pár percig a szuszogását.
A legjobb és legszebb altató dal volt, amit valaha hallottam, újra szebbnek láttam a világot, csak is azért, mert Ő mellettem volt. Mivel a gondolat már többször is megfogalmazódott bennem, muszáj volt kimondanom hangosan is, mintegy rögzítve a valóság számára.

-          Igen… ez tényleg szerelem – belemosolyogtam a levegőbe és lehunytam a szememet.

-          Hmm? – kérdezte Eathen és szorosabban vont a karjaiba.

-          Semmi drágám. Szeretlek – búgtam még halkan, mire jólesően mordult egyet és megcsókolta a vállamat. Elhümmögött egy „én is tégedet”, ráfonta a lábát az enyémre és mély álomba szenderült. Kuncogtam a viselkedésén, de nem sokára én is követtem a példáját és boldog álomba ringattam magamat.

Hát ennyi lett volna, remélem tetszett, Csók nektek és jóéjt :)