Sokat tépelődtem, hogy történettel, vagy inkább doramával jöjjek, de mivel volt egy kevéske ihletem, ezért az írás mellett döntöttem, és meghoztam a Woth or Without You? harmadik részét is.
Elég hosszú lett, nem tudom mennyire fog nektek tetszeni, de sok fáradtságom rejlik benne, tekintve, hogy mindjárt meghalok az álmosságtól. :D
Egyébként, visszaolvastam az előző bejegyzésemet, és ne haragudjatok rám! Tudtam, hogy szabadkozni fogok, de már nem akartam kitörölni, vagy megváltoztatni, hiszen az is én vagyok... :)
Nos, hát akkor nem is húzom tovább a szót.
Három
- Aigoo!
- Nichkhun! … Kit hoztál magaddal? – különböző fogadtatásokban részesültem, mosolyogva hallgattam, ahogy heccelik Nicket, majd megköszörültem a torkom, így elcsendesedtek és felém fordultak.
- Sziasztok, Jasmine vagyok – meghajoltam egy egészen kicsit, mivel még mindig nem éreztem természetesnek, és mosolyogva intettem is egyet.
- Ááá, téged láttalak az előbb Khunnal. Taecyeon vagyok – meghajolt és kedvesen mosolygott,
„Áh, szóval ő volt az, aki elrohant mellettünk… elképesztően magas.”
- Hello, Junsu vagyok – ő is meghajolt, amit csak egy mosollyal viszonoztam.
- Wooyoung vagyok, örülök, hogy találkozhattunk.
- Hm, én is.
- Chansung vagyok – a többiek elé ugrott és úgy mutatkozott be. Elnevettem magam a hevességen és elfogadtam a kinyújtott kezét, kezet ráztunk. Furcsa volt, hogy meghajolt, de kezet is ráztunk… bár a csillogó szemeiből ítélve, lehet, hogy csak meg akart érinteni.
- Hello Jasmine, Junho vagyok – ez a pici szemű srác első pillantásra elbűvölt. Nem abban az értelemben, mint Nick, de itt is dobbant egyet a szívem és egyedül neki viszonoztam a meghajlást. – Látom rajtad, hogy ideges vagy, gyere, ülj le – ülőhellyel kínált, én pedig elfogadtam. Egy kanapéra ültünk le hárman, a többiek pedig körénk gyűltek, kíváncsi tekintettel fürkésztek, megfeledkeztek arról, hogy bő 20-25 perc és jelenésük van. Legalább abban a segítségükre voltam, hogy nem izgultak tovább.
- Szóval… hogy kerültél ide? – vitte körbe a tekintetét a backstage-en Junsu.
- Hmm… jó kérdés. Én csak egy nyugodt helyet kerestem, aztán összefutottam Nickkel… végül itt kötöttünk ki.
- Na jó, akkor halljuk Nichkhun mit mond. Tudod, hogy csak őszintén! – mutatott rá a mutatóujjával fenyegetően Wooyoung.
- Annyi történt, amit ő is elmondott. Odamentem hozzá, mert elég… kétségbeesettnek nézett ki. Aztán beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy ő nem a sikítozós, elájulós rajongó, így idehoztam.
- Oooh, Nichkhun a megmentő! – nem figyeltem ki szólt be, de mindannyian nevettünk rajta.
- És miért voltál kétségbeesett?
- Én… hát, hogy is mondjam, egyedül éreztem magam és hajlamos vagyok túlreagálni helyzeteket.
- Ne aggódj emiatt, ha lemennék a rajongók közé, mint néző, lehet, hogy engem is fullasztana az a sok ember – Junho egyre aranyosabb. Bólintottam, hogy én is így gondolom, és már kezdtem fellélegezni a pár perces csend után, hogy békén hagynak, de a kíváncsi, fürkésző tekintetek továbbra sem tágítottak és voltak még kérdéseik.
- Ideges vagy? – kérdezte Chansung. Senki sem maradt kérdés nélkül.
- Nem mondhatnám. Inkább zavarban vagyok.
- Miért? Miattunk? Á, ne csináld! – legyintett Taec nevetve.
- Inkább a helyzettől. Úgy jöttem el a koncertre, hogy lesz ami lesz, de amikor beléptem a csarnokba már tudtam, hogy rossz döntés volt eljönni. És nem miattatok, ne sértődjetek meg, csak… rájöttem, hogy egyedül nem olyan szórakoztató dolog. És most, ahelyett, hogy egyedül idegeskednék, hogy mikor szóljak, hogy haza akarok menni, itt ülök a főszereplőkkel. Kicsit szürreális – hátrasimítottam a hajam és nem néztem egyikőjükre se.
- Hát, úgy néz ki, ezt a sors is így akarta.
- Nem akarok tolakodó lenni, de hogy-hogy nem koreai névvel mutatkoztál be? – kérdezte Wooyoung. Már vártam ezt a kérdést.
- Úgy, hogy nincs koreai nevem.
- Micsoda?
- Amerikai vagyok – vállat vontam és vártam a reakciókat. Összehúzott szemekkel néztek rám, majd Taec megrázta a fejét és még egyszer végigmért.
- Pedig azt hittem koreai vagy. Kinézetre, nyelv miatt… tökéletesen beszéled a nyelvet.
- Ah, köszönöm szépen. Anya részéről koreai vagyok, az apám amerikai. Egy pár hete költöztem ide.
- Ááá. Értem, értem. És milyen itt?
- Szokatlan. Nem ismerek senkit a sarki boltos nénin kívül. Így még nehéz.
- Na és… na jó, nyugodtan valld be, mióta vagy oda értünk – vágta be flegmán Taec, és vigyorogva birizgálta a pólóját. A hirtelen nevetésemet Nicken kívül senki sem értette, miután abbahagytam, kérdő tekintetükre nézve beszélni kezdtem.
- Ha hiszitek, ha nem, fogalmam sincs arról, hogy kik vagytok ti. Őszintén, sosem hallgattam még K-popot, anyu otthon hallgatott néha koreai zenét, de az vagy 20 éves volt, vagy hagyományos. Hogy mit keresek akkor itt? Az apám ki akart engesztelni, így elküldött szórakozni. A ti koncertetekre küldött jegyet. Így itt vagyok.
- Akkor nem is vagy oda értem? – kérdeztem csalódottan Wooyoung, nagy nehezen sikerült bent tartanom a nevetésemet.
- De még lehetek – vállat vontam, ő pedig macsósan elvigyorodott. Ekkor lépett közbe Nick.
- Jó, srácok elég volt. Eleget faggattátok. Melyik újsághoz írjátok a cikket róla? Ejnye, fiúk – csóválta a fejét Nick, én pedig mosolyogva megráztam a fejem.
- Nem éreztem nyomasztónak ne aggódj. Ha belegondolok, eddig senki nem érdeklődött felőlem ennyire, mint ti.
Nevettünk még egy kicsit, majd magunkra hagytak bennünket. Nem tudom miért, de hirtelen mindenkinek sürgősen gyakorolnia kellett. Többet képzeltek Nick és közém, mint ami volt. Mit volt? Hiszen most ismertem meg, még nincs 1 teljes órája.
Sem Nick, sem én nem kezdeményeztünk beszélgetést. Elmaradt a szokásos kínos csend, néha egymásra néztünk, és mosolyogtunk, egyébként csak hallgattunk és így volt jó. Nem éreztem azt, hogy feltétlenül mondanom kell valamit, annak ellenére, hogy most ismertem meg és felkellene tennem csomó kérdést, meg szüntelenül kellene társalognunk.
Nem. Csak szorosan ültünk egymás mellett, az egyik karja a fejem felett volt a kanapé háttámláján, néha az ujjaival súrolta a fejem tetejét, én pedig gondolkodtam.
Jól éreztem magam, nem akartam, hogy elmúljon ez az érzés. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak, hiszen tudom, hogy többet nem fogunk találkozni. És ez bántott. Megkedveltem Nicket és a többiek is szimpatikusak voltak. Végre megismertem valakit, aki esetleg a barátom is lehetne itt. Csak nekem van olyan szerencsém, hogy pont egy sztárral hozott össze a sors.
A saját gondolataim kezdtek idegessé tenni, így kénytelen voltam megtörni a csendet, hogy eltereljem a figyelmem.
- Ahogy elnézem a többieket eléggé izgulnak, te meg olyan kis nyugodt vagy. Nem vagy ideges? – ráfordítottam a tekintetem és újra nagyot dobbant a szívem. Ez a pasi halál aranyos. Nem lehet más szóval leírni. Elmosolyodott, vett egy mély lélegzetet, majd válaszolt.
- De, ideges vagyok. Minden koncert előtt ezt érzem. Vagyok már annyira rutinos, hogy tudjam, a színpadon majd elmúlik és egészen addig nem tudok magammal mit kezdeni. De szerintem, ha valaki nem izgul egy fellépés előtt az már nem jó. Azzal már valami gond van.
- Lehet, hogy igazad van. És nem akarsz bemelegíteni, meg ilyesmi? Mikor bejöttünk énekelgettek a srácok, nehogy az legyen, hogy visszatartalak, menj nyugodtan.
- Áh, nem, dehogyis, szívesebben ülök itt veled, minthogy velük ökörködjek. Gyakorlok eleget, ilyenkor általában csak hülyéskedünk, hogy valamivel elfoglaljuk magunkat.
- És most mit érzel? Bő 15 perc és a színpadon fogsz állni.
- Jól vagyok. Izgulok, a dalszövegen gondolkodom meg a tánclépéseken, azzal nyugtatom magam, hogy annyiszor megcsináltam már, biztos, hogy nem fogok rontani. Enyhítő körülmény a társaságod, mert eltereled a figyelmem.
- Aha! Látod, volt valami haszna annak, hogy találkoztunk.
- Aja! Most megvagytok – ugrott elénk Wooyoung egy telefonnal a kezében. – Meglettetek örökítve – vigyorgott gonoszan és lóbálta a telefont. – Felrakom a facebookra és kiírom, hogy Nicknek barátnője van – hadonászott továbbra is a telefonnal, meg kuncogott az ördögi terven.
- Szerintem ezzel csak én járnék rosszul. A rajongók kitépnék az összes hajamat – mosolyodtam el, majd kinyújtottam a karom. – Kérem szépen – vonakodva, de ideadta a telefont, és a képet elnézve hevesen dobogni kezdett a szívem. Olyan szögből fotózott, hogy a háttámlán lévő karja úgy tűnik, mintha karolna, egymás felé vagyunk fordulva, és nincs köztünk túl sok távolság. Ha ezt feltenné a netre, tényleg elhinnék, hogy a barátnője vagyok, mert olyan a légkör körülöttünk. Fura. Fura. Tényleg fura.
- Wááá, jól sikerült fotó – vigyorgott Nick és előkapta a telefonját. – Küld át, küld át.
- Jójó, várj… - válaszoltam és elővettem én is az enyémet. Átküldtem mind a két telefonra a képet, majd visszaadtam Wooyoungnak a sajátját. – Köszönjük, remek lesifotós lennél, szereztél egy emlékképet nekem a mai napról.
- Ó, tényleg. Srácok gyertek fényképezkedjünk! - kiabált Wooyoung, mire újra körém gyűltek a fiúk.
Az egyik asszisztensnek adta oda Wooyoung a telefont, s ő is beállt közénk. Hirtelen zavarba jöttem, amiért ennyi helyes fiú vesz körbe, de azért örültem neki. A lány megcsinálta a képet, amit természetesen átküldtem a saját telefonomra, aztán valaki figyelmeztette a fiúkat, hogy most már tényleg csak pár perc a kezdésig. Kaptak mikrofonokat, amiket elkezdtek rájuk „szerelni” én pedig csendben figyeltem.
Aranyosak voltak. Régen találkoztam olyan emberekkel, mint ők. Korea tényleg más, igaza volt apunak.
- Na, mit mondasz mielőtt színpadra lépek? – lépett mellém Nick, így felébresztett az elmélkedésemből. Rámosolyogtam, gondolkodtam egy kicsit, majd válaszoltam.
- Köszönöm – amint kimondtam, a mosolya még szélesebb lett és egyik karjával átkarolta a vállamat.
- Szívesen. Amúgy mit is köszönsz?
- Nem hagytál magamra akkor, amikor éppen szükségem volt valaki társaságára. Sikerült jóvá varázsolnod az estémet. Ezt köszönöm. Mellékesen gazdagodtam 5 eszméletlenül híres ember ismeretségével is.
- Ó, hát akkor őszintén szívesen.
- Aztán várom majd a nekem szóló jeleket a színpadról!
- Ááh szemtelen vagy, pedig még alig fél órája ismersz – csóválta a fejét mosolyogva, én pedig elvigyorodtam és vállat vontam.
- Tudod néha 5 perc is elég ahhoz, hogy megkedveljek valakit. Az első szónál dől el minden.
- Aha! Elárultad magad! Ne is tagadd, oda vagy értem! – büszkén a mellére csapott és fölényesen a többi fiúra pillantott, akik mellesleg nem is figyeltek ránk, elvoltak foglalva saját magukkal és az izgatottságukkal.
- A fenébe! Mindegy is, ha kölcsönös, akkor nem titkolom tovább – nevettem fel, és épp amikor válaszolni akart, valaki közbevágott.
- Nichkhun, 45 mp a színpadra lépésig.
- Értettem! Mennem kell, remélem, nem okozunk csalódást.
- Ne aggódj, ha igen, majd hazudok!
- Igazán kedves lenne tőled – nevetve ment arrébb, én pedig egyedül maradtam egy csomó ismeretlen emberrel. Mire legközelebb észbe kaptam, már mindannyian a színpadon voltak. Vagyis inkább alatta.
Több mint fél óra telt el, és én észre sem vettem. Valami nagyszerűek voltak, tényleg… le a kalappal. Az első perctől kezdve élveztem, és nem zavart, hogy koreai nyelven vannak a dalszövegek, tökéletesen áttudtam szellemülni és élvezni.
Mikor Nichkhun jobb oldalt volt, néhány pillanatra rám nézett és vigyorgott én pedig nevettem. Nem feledkezett el rólam még a koncert közben sem és ezt nagyon tudtam értékelni.
Most már azt bánnám, ha felhívtam volna Kim Bumot, hogy vigyen haza. Megint csak apának lett igaza.
Őszintén szólva nem hittem, hogy jók lesznek. De minden zenéjük ritmusos, dallamos, fülbemászó volt és táncra invitálja az embert.
Azt kell mondjam, újra szerelembe estem…
Csak arra tudtam gondolni mennyire lenyűgözőek mindannyian. Valójában végig izgatott és boldog voltam. Bár a miértjét nem tudom, de ez egy olyan dolog, amin felesleges gondolkodni, csak élvezni kell. Abszolút rajongóvá váltam, az asszisztensek végig nagyon kedvesen viselkedtek velem, és amikor kitört belőlem egy-egy sikoly, vagy próbáltam énekelni persze kinevettek, de nem szóltak rám, sőt odajöttek hozzám beszélgetni, infókkal láttak el és meséltek milyen a fiókkal dolgozni. Kaptam tőlük egy olyan pólót, ami mindegyikükön volt, fehér a fiúk logójával ellátva, örültem neki, gyorsan magamra is húztam.
- Ezennel hivatalosan is beálltam a 2pm imádók közé.
- Előre tudtam, hogy ez lesz! Üdv a Hottestek körében!
Visszaszaladt a színpadra, én pedig megérdeklődtem a szó jelentését, mire tájékoztattak, hogy a fanokat hívják Hottesteknek, elég kreatívnak találtam.
Tudomásomra jutott az is, hogy miért toporognak annyira az emberek körülöttem, és készül mindenki vízipisztollyal, mert az utolsó szám után – ami a Thank You – felszaladnak a színpadra és együtt „ünnepelnek”, vagy inkább buliznak a srácokkal.
És valóban így volt. A szám után, hosszas beszédbe kezdtek a fiúk, hálálkodtak a családjuknak, rajongóiknak, kiadójuknak és az embereknek, akik a mai napot lehetővé tették, így felhívták őket a színpadra. Lelkesen rohant fel mindenki, úgy látszott, már nekik is van ebben rutinjuk. Mosolyogva néztem őket kicsit távolabbról, hogy kényelmesen kikerülhessen mindenki. Amikor az utolsó lány is felment, Junho szaladt felém, mikor megállt, erőteljesen lihegett.
- Vizet? – kérdeztem egy palack vizet nyújtva felé. Felegyenesedett, megrázta a fejét és megragadta kinyújtott kezemet, így kiesett a víz a kezemből.
- Gyere fel velem a színpadra – kérte mosolyogva.
- Jézusom, ne csináld. Kedves vagy, de nem mehetek, nekem nincs közöm ehhez az egészhez – szabadkoztam zavartan és tettem egy lépést hátra.
- Nézd, viseled a hivatalos pólónkat, még mindig itt vagy és nem otthon, táncoltál és élvezted a koncertet, amit adtunk. Persze, hogy közöd van hozzá! Ne kéresd magad!
Nagyon jólesett, hogy ilyen figyelmes, pedig szinte fogalma sincs arról ki vagyok. Elvigyorodtam és csak úgy válaszoltam neki.
- Jól veszem észre, hogy elhagytad a formális beszédet Junho? Pedig nem is ismerjük egymást…
- Jaj, egyidősök vagyunk, különben is, nincs idő ilyesmikre, menjünk – újra megfogta a kezem és húzni kezdett, én pedig engedelmesen mentem mellette.
- Be kell valljam, hogy totálisan levettél a lábamról a hangoddal! – aranyosan felnevetett és átkarolta a vállamat, felkapott egy vízipisztolyt, és szépen telibe lőtte a mellkasom.
- Egy rajongómmal sem csináltam még ezt – mondta felszabadultan nevetve, majd elrohant. Én is nevettem, majd hirtelen zavarban éreztem magam. Most mit csináljak itt a színpadon állva? Elképesztő. Sétálni kezdtem, jobb ötlet híján, a színpad óriási volt és sosem éreztem még ehhez hasonlót. Nem féltem, vagy izgultam, bár ezt betudtam annak, hogy nem kell előadnom semmit. Viszont, amikor a tömegre néztem, akkor sem éreztem eltántorodást, pedig én félek a tömegtől.
[Akkor mégis mit keresek egy koncerten, igaz? Vicces…]
A következő gondolatom az volt, fogok-e valaha úgy állni egy ilyen színpadon, hogy miattam jöjjenek el ennyien? De aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen ez nem lehetséges. Ismerem magam és a határaimat, nem vagyok annyira jó az éneklésben, hogy ne csak hobbiként űzzem.
Az elmélkedésből Nichkhun ordítva éneklése és simító ujjai a vállamon riasztottak fel.
- Hát te? – üvöltötte maximum hangerőn.
- Junho – vállat rontottam, bólogatott, hogy érti, hirtelen támadó állásba állt és ő is halálos lövést mért rám, a felsőm így már tényleg csurom víz volt, álmérgesen meredtem rá és kihúztam a törölközőt a nyakából. Kinevetett és mondta, hogy kövessem, mire természetesen rohanni kezdett. Gyorsan tempóra kapcsoltam és követtem őt. Útközben összefutottunk Taekkel, aki egy nekem címzett táncmozdulattal köszöntött, Wooyoung átkarolta a vállam miközben énekelt, és az elágazó színpad bal oldali részéhez vezetett. Egészen a széléig merészkedtem, ahol a rajongók tényleg csak karnyújtásnyira voltak tőlem. Hihetetlen érzés volt, a szívem hevesen dobogott és boldog voltam. A fanok nekem is éppannyira éljeneztek és örültek, mint mindenki másnak, aki a színpadon volt, nyilván azt hitték én is valamilyen háttérmunkás vagyok – a pólóból ítélve.
Pont ezért, vagy kitudja miért, egy srác – meglepő, de felfedeztem pár srácot az első sorokban – hevesen kalimpált a kezével, és úgy nézett ki, mintha nekem kiabálna. Ránéztem Wooyoungra, hogy szerinte is így van-e, mire vállat vont és bólintott egyet. Visszakiabáltam, bár kételkedtem abban, hogy meghallja a szavaimat, mondjuk, aztán átverekedte magát egy sor lányon és felém nyújtott valamit. Állhatatos volt a tekintete, én csak értetlenül és döbbentem meredtem rá, a szájára fókuszáltam, de így sem értettem mit mondott, mert egy túl hangosak voltak a rajongók, meg a zene, kettő olyan gyorsan mondta el a mondandóját, hogy csendbe sem értettem volna, szerintem. Elfogadtam az ajándékot, ami egy nagyon édes középméretű plüss panda volt, meg egy kisebb csokor virág vörös és fehér rózsákból kreálva. Kicsit meghatottan mondtam köszönetet és meghajoltam, majd a nevető Wooyoung felé fordultam, aki kicsit sem rejtette véka alá, mennyire mulatságosnak tartja a helyzetet.
- Komolyan, mit mondott a srác? – kérdeztem kicsit bosszúsan, amiért nem tudom mi a vidámság alapja.
- Azt mondta annyira szép vagy, hogy rögtön beléd tudna szeretni, ha elmennél vele randizni, így az ajándékot inkább neked adja és nem az undok, házsártos barátnőjének, aki elrángatta erre a koncertre – miután megmagyarázta, láthatóan zavarba jöttem. Szinte sosem bókoltak nekem, meséltem, hogy igazán antiszociális személyem van, nem szeretek járkálni, így nem sok fiúba botlottam eddigi életem során, így bókot maximum a bátyámtól és apámtól, esetleg osztálytársaimtól kaptam.
- De édes, elpirultál – mondta mosolyogva, mire még jobban zavarba jöttem és eltakartam az arcom – Ne csináld, még a végén elcsábít a szépséged és aranyosságod – incselkedett természetesen, durcásan meredtem rá, felnevetett és átkarolta a vállam.
- Szaladjunk még 2 kört, talán annyi még belefér – otthagyott, de helyette jött Chansung, aki valósággal körbeudvarolt a táncával, lekapta a fejéről a füles hajráfot – ami irtó cuki volt – és feltette a fejemre. Junsu lökte őt félre és biztosította, bármennyire is próbálkozik nem az esetem, ne strapálja magát feleslegesen. Nevettem rajta, Junsu lett az új társam, aki elkalauzolt a színpad jobboldali részéhez, elkértem a vizespalackot ami volt nála, és lelocsoltam a nekem háttal álló Nichkhunt és Junhot. Természetesen duplán kaptam vissza, de nagyon jól éreztem magam, és sajnálkozva hagytam ott a színpadot. A fiúk maradtak, pólót, törölközőt dobáltak, elköszöntek, majd lejöttek.
Nézzük csak, gazdagodtam egy Nichkhun feliratú törölközővel, egy csokorral és pandával na meg egy hajráffal. Viszont a 2PM-es és az alatta lévő pólóm teljesen elázott, a nadrágom is félig, meddig, de nem bántam. Tényleg élveztem a koncert elejétől, egészen mostanáig.
Azt kezdtem sajnálni, hogy nem sokára vége az estének, és koncerteken kívül nem láthatom őket újra. Ezt nagyon sajnáltam, ugyanis megkedveltem őket. Mindegyikük szimpatikussá vált számomra valamiért, de nyilvánvalóan Nickért aggódtam a legjobban, hiszen ő másfajta módon is hatást gyakorolt rám és az érzéseimre.
Nagyon nehéz volt szétválasztanom a gondolataimat, de megpróbáltam még egy kis ideig élvezni azt, hogy velem másként bánnak, különlegesnek éreztem magam.
Csillogó szemekkel mesélték egymásnak, mi történt a színpadon, pedig csak most jöttek le, sőt mindannyian ott voltak, átélték, tudják miről beszél a másik, mégis erről beszélnek. Nevettek az apró hibákon amiket csak ők vettek észre – na meg a nagyon fanatikus rajongók, nekem például hibátlannak tűnt minden – és hevesen érdeklődtek arról, hogyan tetszett, vagy mi nem tetszett. Gondolkodtam, hogy megtréfálom őket, de amilyen szemekkel bámultak rám, nem volt szívem gúnyt űzni belőlük, így csak őszintén elmondtam a tapasztalataimat.
- Valójában nagyon pozitívan csalódtam, abszolút nem ilyesmit vártam tőletek, féltem és nyugtalan voltam, de rosszul tettem, hogy alábecsültelek benneteket. Ezt sajnálom. Viszont köszönöm, hogy ilyen jó estét hoztatok nekem össze, hálás vagyok, amiért általatok közelebb kerülhettem Koreához. És, most egyenként. Junhonak már említettem, hogy ő lett az elsődleges kedvencem, majdnem sírva fakadtam az örömtől, hogy ennyire jó hangja van …
- Naaa…
- Héé…
- Ez nem fair, már megint Junho – motyogta Wooyoung.
- Sajnálom, hogy ennyire kiemeltem őt, de így érzem. Ennek ellenére titeket is imádlak, Junsu nem is hitten volna, hogy ilyen hangterjedelmed van, konkrétan ájuldoztam itt hátul. Wooyoung úgy látszik neked jön ki a legjobban a személyiséged az éneklésben és táncban, úgy gondolom igazán menő és cuki vagy. Taec… - itt elakadtam, ugyanis eszembe jutott a felső teste, az elrévedő tekintetemből leszűrték a mondandóm, és szitkozódásba kezdtek, Taecyeon pedig értetlenül mosolygott – Kérlek, mutogasd többet a felsőtested – mondtam végül. – És egyébként nagyon férfias vagy, amikor reppelsz, amikor pedig énekelsz vissza szelídülsz egy kisfiúvá.
Chansung, itt hátul megtudakoltam a korodat és igazán megdöbbentem. Azt kell mondjam, azt hittem idősebb vagy nálam, de nem ez a lényeg. Jól áll neked a színpad, ez abból adódik, hogy nagyon tehetséges vagy és kihasználod ezt. Magabiztos vagy, ami szerintem nagyon jó, csak így tovább, imádtalak.
- Nem ér, hogy engem hagytál utoljára – nézett rám Nick kicsit morcosan, és törölgette a homlokát egy törölközővel.
- Igazából nem tudom, hogy fogalmazzak.
- Naa, mindenkinek olyan szépeket mondtál, engem ne tudj le ennyivel. Nézz rájuk, mindenki készen van a szavaidtól – intett a többiek felé, akik tényleg zavarban voltak és csak pislogtak a sok bóktól, amit kaptak tőlem.
- Én … téged… megőrültem a részeidnél. Nem találok jobb szót. Csak úgy, mint Junho te is levettél a lábamról, csak nem ugyanolyan értelemben. Szerettelek nézni a színpadon, mert nem csak énekeltél, hanem színészkedtél is, teljesen hihetővé tetted számomra azt, hogy mikor miről énekelsz. Nagyon… megfogott – itt viszont én jöttem zavarba, olyan volt, mintha vallomást tettem volna neki félig, meddig, így kerültem a tekintetét.
- KÖSZÖNJÜK! – együttes kiabálásra fordultam meg, az összes fiú mélyen meghajolt előttem, majd mikor felegyenesedtek a tekintetük nagyon komoly volt.
- Sosem kaptunk még ennyire konkrét véleményt, becsüljük és nagyon jól esik. Ezért csináljuk – Junho volt a szószóló, közelebb lépett és hevesen megához húzott. – Nem szoktam a rajongóimmal ölelkezni, de te amerikai vagy, ahol mások a szokások, így tudom, nem fogod félreérteni, és amúgy is hálás vagyok, amiért én lettem a Number One. A legfrissebb rajongóm pedig megérdemel egy szoros ölelést – a hangja tele volt önteltséggel, de megnevettetett és tényleg igaza volt. Nálam egy ölelés nem ért fel a világvégével, bár zavartan viszonoztam, mert, mint már sokadszorra említem, nem sok tapasztalatom van fiú téren.
A megható jelenetet egy ideges férfi szakította félbe, aki elrendelte a fiúkat, hogy öltözzenek át és menjenek el újra sminkeltetni. Láttam rajtuk, hogy nem lelkesednek kellőképpen, így próbáltam néhány bátorító szóval erőt meríteni belőlük, fáradtan mosolyogtak, de teljesítették a kérést. Leültem a kanapéra, de rögtön fel is álltam, mert nem akartam összevizezni, megkerestem a táskám és a telefonom. Felhívtam Kim Bumot.
- Azt hittem sosem fogsz hívni már – szólt bele kicsit aggódóan.
- Valójában nagyon jól sült el, és nem akartalak zargatni.
- Azért fizetnek, hogy elviseljem a zaklatásod.
- Ez elég nyers volt Mr. Sofőr. Never Mind. Szóval, olyan háromnegyed óra múlva értem tudsz jönni?
- Persze, ott leszek, ahol kitettelek.
- Köszönöm. Byebye – köszöntem és letettem. Az angol nyelv a részem és észre sem vettem a beszélgetés közben, hogy néha átváltottam…
- Jasmine! – ismerős hang. Megfordultam, Nick futott felém, egy karton szatyorral a kezében. – Lenyúltam pár ruhát a számodra. Fogadd el és öltözz át, mindjárt megmutatom hol tudsz…
- De neked nem sietned kell?
- Egy helyre megyünk, nem? Úgysem tudnád, merre menj…
- Honnan tudtad, hogy maradok?
- Nem egyértelmű? – nevetett és elindultunk egy hosszú folyosón. – Egyébként ennek a végén van egy nagyobb társalgó féleség, ott leszünk. Szemben van egy férfi wc, oda bemehetsz.
- Bemennél megnézni, van-e bent valaki? – kérdeztem, mire bólintott és bement. Mosolyogva jött ki és mutatta, hogy minden oké. Rábíztam a kis retikülöm, én pedig beszaladtam átöltözni.
Nos… a nadrágot eltalálta méretben, egy szimpla farmernadrág volt, de a pólót nem… egy számmal kisebbet hozott, így a melleim kicsit szexin mutattak benne, de mivel nem volt más választásom, leengedtem a hajam, hogy legalább az takarja – amúgy is vizes volt az is – de amikor belenéztem a tükörbe, láttam, hogy ez se segített rajta. A póló elől patentos volt és nem tudtam végig begombolni a méret miatt, végül sóhajtva vállat rántottam és kimentem.
- A póló kicsit szűk, de köszönöm szépen – mosolyodtam el, majd rájöttem, hogy Nick zavarba jött. Nagyon édes volt.
- Ne haragudj, nem figyeltem meg eléggé a vonásaidat, nézhetek egy másikat, ha…
- Nem kell, jó ez, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. Még valami furcsát pletykálnának, hogy női ruhákat lopsz – vigyorodtam el, mire felnevetett.
- Igaz, hát akkor, menjünk be.
Bent, körülbelül egy tucat lány volt, kicsit szétszóródva, az ajtóknál biztonsági őrök, nehogy elfajuljanak a dolgok, a fiúk pedig egy kanapén ültek. Nick észrevétlenül elsuhant mellettem és beült a srácokhoz, én pedig álldogáltam egyedül továbbra is. A menedzser elmondta a szabályokat, nincsenek heves érzelmi kitörések, érti itt az ölelkezést, puszikat stb., de képeket nyugodt szívvel lehet készíteni, beszélgessenek meg ilyesmi az elkövetkezendő egy órában. Én meghúzódtam, nem akartam elvenni az időt a rajongóktól, pedig szívesen lengtem volna körbe a srácokat. A fanok kicsit még jobban megőrültek és továbbra sem hagyták abba a sikítozást, bár sokkal kisebb mértékben folytatták ezt a fajta hobbijukat. Kérdezősködtek, idétlenül nevetgéreztek, ahogy ilyenkor szokás, én pedig az ajtótól nem messze, leültem egy székre és mosolyogva hallgatóztam. Mellém csapódott egy nagyon kimerült lány.
- Végre valaki, aki nem sikoltozik. Én is szeretem a srácokat, de ez engem már kiakaszt.
- Hát igen, kicsit hangosak – értettem egyet.
- Nézd azt az idétlen zöld felsős, szőke lányt… a legjobb barátnőm, és azzal a feltétellel kísértem el ide, ha nem fog így viselkedni, és most mégis…
- Nézd, ezen nem tud uralkodni – nevettem – Emiatt ne haragudj rá.
- De tiszta égő, csak azt fogják gondolni, hogy egy újabb bolond, de azért aranyos fruska.
- Nem rossz dolog az.
- Pedig normális lány… és te, hogy - hogy csak így csendesen?
- Ma ismertem meg a zenéjüket, még nincs elég ismeretem róluk, hogy így viselkedjek. Bár, valószínűleg soha nem is fogok.
- Értem. Én elhallgatom a zenéjüket, tehetségesek, de én inkább Beast rajongó vagyok.
- Beast? – kérdeztem, mire megütközve nézett rám, olyan „Hol élsz te?” tekintettel meredt rám. Kínos volt. – Ne haragudj, egy pár hete költöztem ide, New Yorkból jöttem, nem tudok semmiről semmit.
- Ja, így már más. Azt hittem koreai vagy.
- Félig.
- Értem. Amúgy Kim Nana vagyok.
- Édes neved van. Én Jasmine Brightmore vagyok – kezet ráztunk és tovább folytattuk a beszélgetést. Örültem, hogy végre megismertem egy lányt is. Annak ellenére, hogy vele beszélgettem, természetesen figyeltem a srácokra is, de leginkább Nickre, aki menthetetlenül belopta magát a szívembe.
