Sok helyen közöltem már ezt a novellát. És nem tehetem meg, hogy ne közöljem itt is. Sosem gondoltam, hogy jó novella író vagyok. De ez a munkám felülmúlt engem is, és személy szerint nagyon szeretem a groteszksége miatt. Nem nagyképűség beszélt belőlem. ^^,
Három nap
A cigarettafüst
kavargását nézte a levegőben. Pillantását nem tudta
elszakítani a füst játékától, elméje üres volt,
tekintete szintén
és talán a szíve
is.
A vékony lepedőt
felhúzta a vállára, kinyújtotta elgémberedett lábait és
felpillantott a narancsos fényben úszó égboltra. Napkelte volt, meztelenül ült
kint a teraszon és cigarettázott. Arra gondolt, szeretne minden egyes nap így
kelni. Napfelkeltére egy cigarettával. Többre nincs szüksége.
A nyitott
teraszajtón átnézve, látta, hogy a férfi még mélyen alszik. Mellkasa
egyenletesen emelkedik és süllyed. Egy pillanatra bevillant az agyában, hogy
édes csókokkal hinti férfias, markáns arcát, kényeztető
reggelivel látja
el és nem megy
haza. Egy kicsit el is mosolyodott. De aztán lehervadt a mosoly az arcáról,
mert rápillantott a cigarettát tartó kezére. Egyszer s mind… elment a kedve
mindentől.
Az egész naptól, ami rá várt.
Tekintetét inkább
visszafordította a Nap felé és szívott egy mélyet a halált hozó nikotinrúdból.
Elmerengett, miközben a füstöt nézte, ahogy
elegyedik a levegővel.
Nem túloz, ha azt mondja ez volt élete legjobb
három napja. Sosem mondhatta magára, hogy habzsolja az életet. Sosem élvezte ki
a számára adatott lehetőségeket. Mindent
és mindenkit elutasított. Még csak 23 éves. Ott kellene tartania, mint a
korabeli lányoknak. Izgatottan várni, hogy elkezdődjön a nagybetűs
ÉLET,
karriert építeni,
megismerni egy remek embert, aki lehet lelke másik fele, a szerelme. De ő
ezt nem kívánhatta,
mert nem is vágyott rá.
Csak most döbbent rá, hogy de. Igenis vágyik
rá. De már túl késő. Amikor menekülhetett volna…
az a hajó már rég elment.
Mégsem bánt meg semmit. Állítja, hogy semmit
sem csinált volna másként. Úgy gondolta, ha a sors ezt kívánta neki, akkor ő
elfogadja.
- Nem jön vissza hozzám? – kérdezte
egy rekedt, mély, kissé álmos hang, mely felébresztette őt
az elmélkedésből
és visszarántotta a
való világba.
- Csak elszívom a cigimet –
válaszolta nyugodt, halk hangon.
- Siessen. Kihűl
a hely mellettem – szeme sarkából látta, hogy a férfi a szemét dörzsölgeti.
Nem váratta meg a férfit. A csikket elnyomta a
csempézett terasz padlóján, nehézkesen felállt, vigyázva, hogy a vékony lepel
takarja teste intim részeit és lassan elindult vissza a házba. Mielőtt
visszaindult volna az ágyban
váró férfihez, a
fürdőszobát vette célba, hogy
fogat moshasson. Tudta, hogy nem szereti a cigaretta szagot, így megkímélte őt
a kellemetlenségektől.
És magát is. Csak
ezután telepedett le a férfi mellé az ágyba.
- Miért takargatja magad? Netán
szégyellős?
– kérdezte a férfi pimasz hangon, ami apró mosolyra fakasztotta a nőt.
- Talán annak kellene lennem? Nem
vagyok az. Már mindent látott belőlem
– megszabadította testét a lepedőtől
és rámeredt a
vele szemben fekvő emberre. Még mindig
nem tudja, miért
nem tegezik egymást.
De olyan helyénvalónak tűnt,
hogy nem vetette fel a kérdést. Kevésbé volt
bizalmas így
a beszélgetés.
- Ez így igaz. De nem emlékszem
mindenre kristálytisztán – jelentette ki és egy óvatos csókot lehelt a nő
ajkaira. Nem érzett
tiltakozást, ezért
felemelte jobb kezét
és simogatni
kezdte. Kezével
becézte a nő
testét.
A nő
nem gondolkodott. Egyrészt
nem mert, másrészt nem
volt értelme. Már megtörtént, és nem tudja
visszafordítani.
Egyrészt bánja, hogy eljött, és három nap pihenőt
kért, mert ha
nem jön el, nem
ismeri meg ezt az embert. Másrészt, viszont ha nem jön el, akkor nem ismeri meg
ezt az embert. Ezt az embert, aki három nap alatt olyan sok színt hozott az
életébe, hogy belesajdult a szíve. Megbánta, hogy beleegyezett a férfi
meghívásába, hogy megengedte, hogy hazahozza, megbánta, hogy megismerte.
Ezt a gondolatot szinte rögtön törölte. Mert nem így van. Ezt nem bánja.
Ahogy kinyitotta eddig összeszorított szemét,
látta, hogy ez a jóképű férfi milyen
odaadással
simogatja, mennyi érzelem
van a szemeiben és
hogyan mosolyog rá.
Boldog volt.
Tudta, hogy nem csak ő
érezte azt a
szíve mélyén. Tudta,
hogy a férfi is így érez. Kezét felemelte
és elsöpört egy kósza tincset
a szeméből.
A mozdulat közben megállt, mert megpillantotta a gyűrűt
az ujján.
Az eljegyzési gyűrűjét, amit
utazása napján áttett a középső
ujjára. A
szomorkás mosoly végleg
lehervadt az arcáról.
A következő
pillanatban, elhatározta,
hogy megacélozza
magát, kemény lesz,
mert ezzel könnyebbé teszi a helyzetet magának. Gyorsan és könyörtelenül akarta
közölni a férfivel, hogy férjhez megy. Ezért a férfi kezét levette a testéről
és
elengedte.
- Ma férjhez fogok menni – jelentette
ki, magabiztosan sziklaszilárd tekintettel. A férfi ledöbbent, arcáról az
érzelmek azon nyomban eltűntek és nem
tudott megszólalni.
Ezért a nő
folytatta. – El kell mennem. Méghozzá hamarosan. A ceremónia délután háromkor
kezdődik.
Nem késhetem le a saját esküvőmet –
tartott egy kis szünetet, hogy lelkierőt
gyűjtsön
és folytatta. – Egy éve jegyzett el, rögtön igent mondtam – felemelte a kezét
és a gyűrűt
áttette a gyűrűs
ujjára. Pár
pillanatig nézte,
majd leeresztette a kezét.
– Remek ember. Jó életem lesz mellette – mondta, talán magát akarta meggyőzni
ezzel a mondattal. Nem beszélt
tovább, mert
tudta, hogy sírna.
Nem akart sírni
ez előtt
az ember előtt.
- Hát menjen – válaszolta nyugodt
hangon és elfordította a fejét a nőről.
– Vagy maradjon. A döntés az ön kezében van.
- Miért akar döntés elé állítani?
Kijelentettem, hogy ma férjhez megyek.
- Hallottam – bólintott és kezeit a
feje alá rakta. Testéből, egész lényéből
csak úgy áradt a nyugalom. – Mi szél hozta ide?
-
Elakartam jönni a zűrzavarból. Minden a
feje tetején
áll és féltem
megbolondulok. Elkellett jönnöm, hogy
lecsillapodhassak.
-
És sikerült?
-
Mondhatni – most a nő
bólintott egy
bizonytalant. Összeráncolta a
szemöldökét, nem tudta, miért beszél vele még most is a férfi, ahelyett, hogy
üvöltözne vele és elküldené az otthonából.
-
Maga nem akar innen elmenni.
-
Miért mondja ilyen magabiztosan?
-
Mert kiismertem magát. És mert
látom a tekintetében, hogy nem akar menni. Minden porcikája ezt diktálja. Még a
szíve is, bármennyire akarja ezt elnyomni.
-
Maga nem ismer engem! Nem bírálhat
engem! – emelte fel a hangját a nő.
-
Én nem bíráltam magát, asszonyom –
amikor meghallotta, hogy asszonyomnak szólítja, összeszorult a szíve.
-
El kell mennem. Sajnálom, hogy nem
kötöttem ki találkozásunkkor, hogy férjhez fogok menni.
-
Én nem, asszonyom. De ha azt érzi,
hogy tényleg mennie kell, én nem tarthatom vissza. Hát menjen – ez a finom
invitálás nem hagyta nyugodni a nőt.
Hiába a
kijelentés, még mindig
csak feküdt a férfi mellett
és nem
tudott megmozdulni. Ezt nem így
képzelte el.
– Vagy maradhat is. Férjhez menni nem kötelességből
kell – a nő ijedten kapta a fejét a férfira.
Vajon mit tudhat?
-
Honnan veszi, hogy én kötelességből
akarok férjhez
menni?
-
Három nap alatt egyszer sem tiltakozott,
amikor közeledtem magához. Nem mondta el, hogy férjhez megy, másik ujján hordta
a gyűrűjét, a vőlegényét pedig
csak egy remek jelzővel illette. Egy
szerelmes nő nem így beszél a jövendőbelijéről.
-
Mit tud maga? Csak három napja
ismer.
-
Nem is reagál arra, amit az előbb
mondtam?
-
Nem. De. Badarság.
-
Hogy hívják a vőlegényét?
-
Steven.
-
Hány éves?
-
31.
-
Maga?
-
23.
-
Mi fogta meg benne?
-
Tessék?
-
Mi tetszik magának ebben az
emberben? Miért megy hozzá feleségül? Miért pont egy nyolc évvel idősebb
emberhez megy feleségül?
-
A kor sosem számított nekem.
Rettentő
okos, értelmes
ember. Jó családja
van, sosem veszekszik velem, pedig ismer már egy ideje. Jóképű,
humoros és jól bánik velem.
-
Értem. Na és mondja csak, gazdag ez
a Steven?
-
Nincsenek anyagi problémái.
-
Micsoda diplomatikus válasz. Tehát
felveti a pénz. Ez a nyomós indok, igaz?
-
Miből
gondolja, hogy a pénz
vezérel?
-
Nem vezérli, csak nyomós indok.
Talán azt hiszi, ennél jobb nem akadhat magának. De talán téved. Szereti
Stevent? – amikor ezt kérdezte a nő
szemöldöke a
magasba szaladt, de rögtön válaszolt.
-
Hát persze, hogy szeretem.
-
És szerelmes is belé? – a kérdésre
nem érkezett válasz. A nő torkára forrt a
szó, és nem tudta
azt felelni, hogy igen. Döbbenete
olyan mély volt, hogy percek múlva sem volt képes megszólalni.
-
Akkor maradjon itt – a férfi ismét
elfordult a nőtől,
sőt
felült és a falat bámulta.
-
Nem tehetem.
-
De teheti. Én szeretem magát.
Szerelmes vagyok magába.
-
Hazudik – a nő
felült és hevesen
rázta a fejét. – Hazudik! – ismételte erőteljesebben.
-
Sajnálom, nem. Ez a színtiszta
igazság. És maga is szerelmes belém.
-
Miből
gondolja ezt?
-
Az ember megérzi, ha szeretik. Az
érintés és a tekintet mindent el tud árulni – a férfi vállat vont és
elmosolyodott. – Én pedig határozottan azt érzem, hogy maga szeret engem.
-
Ez nem igaz. Én nem szeretem magát.
Hiszen csak három napja ismerjük egymást! Nem szerethettünk egymásba! Csupán
jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ez pedig múlandó.
-
Gondoltam, hogy a következő
lépése a meggyőzés lesz, de
engem sajnos nem tud meggyőzni. Tudom,
mit érzek. Remek ember vagyok. Jóképű
és humoros.
Csodás családom van.
Van külön lakásom –
nézett körbe a szobán, jelezve, ez az ő
háza. –
Gazdag vagyok. Nem csak én. A családom is. Ha úgy gondolta magának Steven lesz
a legjobb fogása, ezt megcáfolom. Én vagyok a maga számára a legjobb fogás. Mi sem
bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy megkérem, jöjjön hozzám feleségül. Kérem,
ne mondjon semmit – mosolygott a nő
arcán tükröződő
érzelmeken.
Keveredett rajta minden. Félelem, szomorúság, boldogság és megdöbbenés. Főként megdöbbenés. – Azt javaslom,
menjen ki, szívjon el egy cigarettát, tisztítsa meg a gondolatait, majd jöjjön
vissza és válaszoljon.
A nő
meztelenül, egy vékony lepedőbe
csavarva testét,
ült kint a teraszon és rágyújtott egy újabb cigarettára. Tekintete és elméje
ürességről
árulkodott,
csak a cigarettafüst kavargását tudta figyelemmel kísérni. Az első
pár szívás után vissza
tudta pörgetni az előbb elmondottakat.
Nehezen vallotta be magának, hogy a férfi mindent tisztán látott és igazat
beszélt.
Két választása volt: 1. Nem veszi figyelembe a bent lévő
férfit, szó nélkül felveszi
három nappal
ezelőtt
viselt ruháját, beül a kocsijába és hazamegy,
hogy férjhez
menjen.
2. Visszamegy ahhoz az emberhez, aki bent van a házban és három nap ismeretség
után megkérte a kezét és örökre vele marad.
Nem tudott sokáig gondolkodni, mert túl gyorsan
szívta el a cigijét és a szíve már akkor döntött, amikor először mondta
neki azt a férfi,
hogy maradjon. Bár
tudta, hogy az otthoniak dühösek lesznek rá, nem fognak vele szóba állni, de
nem érdekelte. Megunta, hogy meg kell játszania magát, hogy olyan emberekkel
kell leélnie az életét, akiket kicsit sem kedvel és, hogy sosem dönthet saját
maga az életéről. Sosem lehet boldog. Sosem élvezhette
az életét. Belefáradt és megunta.
Nem akart 23 évesen
egy megkeseredett nő lenni. Pedig az
volt.
Változtatni akart. Megakarta tartani a saját személyét, de az életéből
kiakart törölni minden rosszat.
Nyílt számára
egy út, egy új élethez vezető út. A
Horatius által
annyiszor emlegetett arany középút. Ráakart lépni erre az útra. De nem egyedül
akarta ezt megtenni. Az első lépést azzal az
emberrel akarta megtenni, aki meztelenül, türelmesen várja őt
az ágyban.
Zakatoló szívvel csukta be maga mögött a
teraszajtót. Nem foglalkozott most a belőle
áradó füstszaggal,
elindult a hálószoba felé, egyre
gyorsabb léptekkel,
hevesebben verő szívvel és izzadó tenyérrel.
Amikor elérte
a szobát megállt az ajtóban és sóhajtott egy mélyet. Felemelte a fejét és
belenézett a férfi szürkészöld szemeibe. Halványan elmosolyodott és felemelte a
jobb kezét. Megforgatta a gyűrűt
az ujján és könnyedén lehúzta. Mintha
mázsás súlytól szabadult
volna meg a lelke és
szíve. A gyűrűt
letette az ajtó
mellett álló szekrényre
és újra rápillantott a férfira.
-
Mi a neve, uram? – kérdezte lágy,
csilingelő hangon.
-
Chase Broderick. Magának asszonyom?
-
Emma Vickers. De úgy érzem, nem
sokáig tarthatom meg a családnevem.
-
Nem kötelezem semmire sem, kedvesem
– felállt és mosolyogva ment oda a nőhöz. – Jól
döntött ugye tudja?
-
Remélem. Hány éves?
-
26. Tán zavarja a korkülönbség?
-
Eszemben sincs. A szerelemben nem
számít a kor – rázta meg a fejét mosolyogva.
-
Én is így gondolom. Tehát hozzám
jön feleségül?
-
Biztos tudja, mit csinál?
-
Mindig tudom, mit csinálok.
-
Rendben. Igen, feleségül megyek
magához – jelentette ki határozottan, csillogó szemekkel.
-
Ígérem, határtalanul boldog lesz –
suttogta a férfi, és még mielőtt válaszolhatott
volna a nő, elhallgattatta egy csókkal.
Nem telefonált
haza. Nem szólt, hogy nem megy vissza, nem szereti Stevent és felbontja vele az
eljegyzést. Nem szólt senkinek, hogy beleszeretett egy férfiba, aki viszont
szereti, aki három nap után megkérte a kezét és ő
igent mondott. Úgy
gondolta, ha kellőképpen
lecsillapodik háborgó lelke, ír egy
levelet, ami tartalmasabb lesz, minden telefonbeszélgetésnél. Ennyivel még
tartozik Stevennek.
Igen. Tartozik neki annyival, hogy elmondja neki az igazságot,
hiszen ő
maga mondta… Steven egy remek ember.
-
Chase… - szólalt meg Emma a csókok
között.
-
Hmm? – kapta a választ.
-
Azt hiszem, tegeződhetnénk – nyögte
ki újabb két csók között.
A kijelentést hangos kacaj követte.
Azóta sem tegeződnek.
Csók mindenkinek.